Hidrológiai Közlöny 1966 (46. évfolyam)

8. szám - Dr. Vendl Anna: A beszivárgási viszonyok vizsgálata a Szentendrei-hegység nem karsztos forrásainak vízutánpótlódása szempontjából

376 Hidrológiai Közlöny 1966. 8. sz. Vendl A.: A beszivárgási viszonyok vizsgálata Hazánkban a felszíni közepes talajvízszín közelítőleg egyezik a sokévi középértékkel. Az április havi középérték az ingadozás legnagyobb pozitív, az október havi a legnagyobb negatív eltérése. A beszivárgás júliusban átlagban a legkisebb értékű, viszont a párolgás akkor a legerősebb [23, 24]. A január, február, március, április hónapokban lefolyó, s a lefolyó vízből elpárolgó víz mennyiségét közelebbről nem ismerjük. A Szentendrei hegység évi párolgása meteorológiai adatok alapján középértékben mintegy 563 mm körül van [31]. A folyók vízjárása, a tavaszi nagy vízállások azonban arra utalnak, hogy a tél végi és tavasz elejei lefolyás tekintélyes. A beszivárgás mértékét erősen csökkenti a lefolyással kapcsolatos párolgás is, bár télen és kora tavasszal jóval kisebb, mint nyáron. A hegység felszínen levő kőzeteinek legnagyobb része különböző kifejlődésű andezittufa. Ezek a kőzetek a karsztmészkőhöz viszonyítva általában gyenge víz vezetők. Csökkenti a csapadék közvetlen beszivárgását a lehullott falevelek nagy tömege is az erdős területeken, ami a karszt kopár területein hiányzik. Egészében tekintve tehát a karsztosodott mészkő valóságos víznyelő az andezites területek gyenge vízfelvevő képességével szemben. Ennek következtében a karsztforrások általában bővízűek. Például az 5 km

2 vízgyűjtőterületű pécsi Tettye-forrás évi vízhozama (40 éves átlagban 1 520 000 m

3) nagyobb, mint a Szentendrei hegység 162 km

2 vízgyűjtő területén levő összes forrás hozama (1 005 998 m

3). A Szentendrei hegység erősen szabdalt, aránylag meredek lejtőkkel. Ez a körülmény is csökkenti a beszivárgási lehetőséget. Az erdős részekben a laposabb, kissé mélyedéses felszínt sok helyen vályog (régi elnevezése szerint nyirok) borítja. A vályog gyenge vízvezető. Az ilyen területen a csapadékvíz sokáig megmarad, esetleg egész éven át kis tavak alakjában. (Rekettyések, kőhegyi tó stb.) A keleti kisebb erdőtlen művelés alatt levő terület felszíni kőzete legtöbb helyen a lösz, amely jó vízáteresztő. Mindezek alapján a beszivárgásra vonatkozó néhány irodalmi megjegyzés figyelembevételével bizonyosnak vehető, hogy a beszivárgási százalékot megszabó „mértékadó csapadék" a Szentendrei hegység megvizsgált területére — s nyilván más andezittufás területre is — az I—IV. havi csapadéknál lényegesen kevesebb, mégpedig az eddig rendelkezésre álló mérések szerint kb. 50%. A szálban álló kőzetek, talajok vízkészletére nagy általánosságban a lehullott csapadék menynyiségéből szoktak következtetni. Az ilyen módon való megítélés azonban nem elég pontos, mert nem veszi figyelembe a növényzet befolyását. Az erdős területen a növényzet hatása erősen fokozódik, mert ott a csapadék lekötéséhez a fákon kívül még az alomtakaró is lénye'gésen hozzájárul. Az alomtakaró szerepe a források vízutánpótlódásánál A thanrandti erdészeti főiskola vizsgálatai szerint a nyersalom három rétegből tevődik össze: A felső rész az alom (avar), az alsó az érett televény réteg (humusz) és a kettő között a Jcorhadélc (moder). Az utóbbi sokszor nem különböztethető jól meg [5]. Az alomtakaró sok vizet tart vissza, amelynek mennyisége a takaró állapotától, összetételétől és vastagságától függ. Víztartalma a lehullott csapadék mennyiségének függvénye ; változása azonban azzal nincs egyenes arányban, hanem bizonyos mértékig szakaszos jellegű. A három rétegből a legkisebb vizet a felső, a legtöbbet az alsó tart vissza, míg a középső a kettő között van. Az alomtakaró vastagsága ingadozó. Középeurópai éghajlatú területeken az irodalom szerint átlag 50—240 mm. Árkok mélyén, mélyedésekben több is lehet, humid klímában az alom 1000 mm vastagságot is elérhet. A tanulmányozott területen az alomtakaró vastagságáról a következő észlelhető : Mélyebb árkok, szakadékok fenekén helyenként 300—350 mm, az árkok oldalán néhol 200 mm körüli. A kopár, meredek sziklafalakon sok helyen teljesen hiányzik. A karbantartott utakon hiányzik, a gyalogutakon igen vékony, sokszor hiányzik. Az utak, ösvények mentén is — hol a szél járása erősebb — nagyon vékony, csak 10—40 mm. Számos (110) helyen végzett észlelések szerint az alomtakaró átlag 60 mm vastag a bejárt területen. A tanulmányozott területen az erdőben uralkodó a tölgy és bükk, alárendeltebb a lucfenyő és az erdei fenyő. Az alomtakaró által megkötött vízmennyiségek arányszáma: lucalom: 1, bükkalom: I,5, erdei fenyőalom: 3. Átlagban a lucalom térfogata 26%-ának, a bükkalom 38%-ának, az erdei fenyőalom 73%-ának megfelelő vízmennyiségeket köt le a tharandti erdészeti főiskola vizsgálatai szerint [5, 13], Az érett televényréteg a talajt mintegy vízzel telített szivacs borítja. Az alomban visszatartott víz mennyiségének megismerésére 11 különböző fekvésű helyről (árok alja, oldala, kiemelkedés oldala, teteje, laposabb bemélyedés stb.) az eredeti telepedésből az ismert Ramann-féle volumetrikus módszerrel alommintavétel történt [5]. A minták víztartalmát Bidló Gábor vegyészmérnök határozta meg a légmentesen elzárt minták gyűjtési ideje után 24 órán belül. A gyűjtött minták a mintavétel után jégszekrényben álltak másnap reggelig, amikor már a laboratórium vette át azokat. A hűvös helyen való tartás azért szükséges, hogy az esetleges további bomlás elkerülhető legyen. Bidló Gábor (ÉKME Ásvány-Földtani tanszék) önzetlen gyors segítségéért ezen a helyen is köszönetemet fejezem ki. A minták július és augusztus hónapban kerültek begyűjtésre, tehát akkor, amikor a víztartalmuk közepes az irodalom szerint. A víztartalmak az alom térfogatszázalékában kifejezve: I. minta 86,3% VII. minta ... 22,3%, II. minta 20,2% VIII. minta ... 35,4% III. minta 44,7% IX. minta ... 2,0% IV. minta 1,5% X. minta ... 22,6% V. minta. VI. minta. 24,7

C 47,9°/ XI. minta ... 19,9%. /o Középérték: 29,8%