Hidrológiai Közlöny 1966 (46. évfolyam)

8. szám - Dr. Bényey Zoltán: A jog szerepe a vízgazdálkodásban

356 Hidrológiai Közlöny 1966. 8. sz. Bényey Z.: A jog szerepe a vízgazdálkodásban, magánjogának mozdíthatatlan alappillére; szocialista jogunknak minőségileg új vonása, hogy a gazdálkodási tevékenység népgazdasági súlyának, másfelől a vízgazdálkodás determináló szerepének olyan jelentőséget tulajdonít, ami a korábbi jog formai erejénél erősebben kell, hogy érvényesüljön. (Az igények ilyen áron való kielégítésének a törvény csak az ivóvízellátásra lekötött vizet illetően szab tilalmazó korlátot.) — Ám ezen a ponton nem hangoztathatjuk eléggé az óvást, ami ezzel az eszközzel való élést illeti. A fennálló gazdasági helyzetek és viszonylatok stabilitása, a gazdasági tevékenység szükségképpeni feltételeinek biztonsága — a mi gazdálkodásunk terminológiája szerint: a tervszerűség — a szocialista gazdasági rendszernek nemhogy kisebb, de jóval nagyobb igénye, mint bármely más gazdasági rendé. A már megvalósított beruházások hatékonysága alapvető népgazdasági érdek, és rendszerint kisebb kár az újról lemondani vagy arra más megoldást találni, mint a már meglevőt felszámolni vagy korlátozni. A szerzett jogokban — a víz jogban is — az alapos bizakodás, az arra való építés szilárdsága a szocialista gazdálkodás számára is feltétlen igény. A vízkészlet mérlegelt elosztása tehát a víznek a már kielégített igényektől való megvonása vagy azok gazdasági hatékonyságát befolyásoló módon való korlátozása útján, sohasem lehet merő hatalmi aktus. Még csak nem is tisztán vízgazdálkodási területen eldönthető kérdés (a vízgazdálkodás csak az objektív lehetőségeket határozza meg feltétlenül), hanem általános gazdasági mérlegelés kérdése: nagyobb érdek-e egy már létező gazdasági forrás megszüntetése vagy korlátozása, mint egy új mellőzése, avagy fordítva. Eddig a vízkészlet-elosztásnak azon eseteiről beszéltünk, amikor a jelentkező igényeket a jog eszközével kell a rendelkezésre álló vízkészletből kielégíteni: vízhasználati engedéllyel felosztani az adott készletet. A vízkészlet azonban még adott helyen és időben sem állandó, valamint az igények is tág határok között ingadoznak. Ezért további jogi feladat az is, hogy a felosztott készleten, a jogilag biztosított kereteken belül mutatkozó, illetőleg alkalmilag azokon túlmenő ingadozásokat is összehangoljuk. Relatív vízhiányról beszélhetünk — e terminust most kizárólag jogilag értelmezve —, ha egy adott vízbeszerzési helyen rendelkezésre álló adott vízkészletben az igények ingadozó jelentkezése folytán, átmenetileg vagy időközönként rendszeresen, vízhiány lép fel (pl. idényüzemek „belépése", a napi fogyasztási csúcsok egybeesése, mezőgazdasági öntözési idény megkezdése esetén stb.). Az ennek folytán előálló összeütközésekre az eddigi joggyakorlat nem reagált eléggé érzékenyen, de legtöbbször hiányzott a vízhasználat engedélyezésénél a „vízhasználati egybeesések" műszakilag, grafikusan kidolgozott sémája is. A területileg adott vízkészlet elosztásánál az egymással kapcsolatos, egymásra befolyással levő vízhasználatokra még nem mindig fordítunk elegendő figyelmet. Mindezekhez a vízgazdálkodási kerettervek ígérnek az eddiginél jobb kiindulási alapot és azok finomításától várható e téren javulás. Jogilag ebben az irányban az eddigieknél sokkal differenciáltabb, feltételekkel „programozott" vízhasználati engedélyek kiadására van szükség, amelyek egészen az órarendig menően részletezik a vízigények kielégítésének módját és mérvét, kisebb üzemen belüli tározást, vízvisszatartást írnak elő aminél nagyobb mérvű hasznosítás biztosítása érdekében, eltérő idejű, váltakozó ütemű felhasználást engedélyeznek stb. E vízjogi előírásokat gondos és körültekintő vízügyi-műszaki (az igénylő részéről gazdasági) megalapozás kell, hogy alátámassza, viszont az így kimunkált „összefutó" igények kielégítését a jog erejével kell biztosítani az igénylők közötti érdekkiegyenlítés elve alapján. „Abszolút" vízhiányról beszélhetünk — megint csak az elosztásra vonatkozó jogi rendszer saját terminusaként, — ha az ismeretes, adott helyen és időben jelentkező, jogilag is elismert (már engedélyezett) igények kielégítése az időközönként fellépő vízhozam-ingadozások folytán, átmenetileg vagy időközönként rendszeresen nem biztosítható (pl. a-vízhozam a mértékadó kisvízhozam alá esik). Ha el akarjuk kerülni az ilyen helyzetet és maximális biztonságra törekszünk, akkor a maximális fogyasztási igényt a minimálisan számított „mértékadó" kisvízhozamra engedélyezzük. Ez a beruházás üzemelési biztonságát messzemenően szem előtt tartja ugyan, de gazdaságosságát illetően

r nemkülönben vízgazdálkodásilag, némileg túlzásnak bizonyul. A gyakorlatban ui. igen ritka olyan mérvű vízhozam-csökkenésnek az összegeződő vízfelhasználásokkal való egybeesése, amely egy-egy vízbeszerzési lehetőség teljes csődjét idézné elő. Gyakran látjuk, hogy a vízbeszerzési forrásból vízjogi engedélyekkel máris nagyobb vízkészletet osztottak ki, mintsem a számítások szerint az lehetséges volna, mégis úgy-ahogy még a nyári kisvizek idején is mindenki vízhez jut. Ennek a kérdésnek a megoldása ui. abban van, hogy a kiosztott vízmennyiséget időtől függetlenül, változatlan terjedelemben állapítják meg, a tényleges használat viszont eléggé tág határok között időben és menynyiségileg egyaránt változó, s vízhiány idején nagyobb a tűrőképesség, mint jogilag feltételezzük. Meg kell tehát fontolni — kellő műszaki mérlegelés után persze —, hogy a vízhasználó átlagszükségletét kellő kritikával óvatosan aláértékelve, magasabb vízhozam-átlagra adjuk ki a vízhasználati engedélyeket, tehát nagyobb veszélytényezővel osszuk el a rendelkezésre álló vízkészletet,— a kiugró fogyasztás vagy a kirívó vízhozamcsökkenés esetére pedig mondjuk ki az engedélyes kártalanítás nélküli tűrési kötelezettségét. A gazdaságosság ésszerű határainak helyes megállapítása döntő jelentőséggel bír a vízkészlet-gazdálkodó számára. Nagy vonalakban ezek a kapcsolatok vázolhatok fel — a vízügyi törvény rendelkezései nyomán — a vízkészlet-gazdálkodás műszaki-közgazdasági-jogi elemek között. Ismételten hangsúlyozni kell azonban, hogy ennek a komplex feladatnak a legjellemzőbb és gyakorlatilag döntő sajátossága az, hogy nem műszaki és gazdasági és jogi feladatok laza együtteséből áll, hanem egyetlen egységes vízkészlet-gazdálkodási tevékenység, amely csakis min-