Hidrológiai Közlöny 1966 (46. évfolyam)

8. szám - Dr. Bényey Zoltán: A jog szerepe a vízgazdálkodásban

Bényey Z.: A jog szerepe a vízgazdálkodásban Hidrológiai Közlöny 1966. 8. sz. 357 den „funkció-elem" sajátos és súlyának megfelelő érvényesülésével, de ugyanakkor harmonikus egybeolvadásával lehet eredményes, sőt valójában az, ami fogalma szeint kell, hogy legyen: vízkészletgazdálkodás. III. A vizek minőségi védelmének jogi vonatkozásai Ha a vízkészlet-gazdálkodás a vízgazdálkodás ,,színe", a vízszennyezés annak a „fonákja". A vizek minőségi védelme tehát — tisztaságuk megőrzése ós a szennyezésük elleni védekezés (ami nem ugyanaz) — a vízgazdálkodásnak igen fontos, önálló ága. A vízszennyezés számos ártalommal, kárral jár (pl. egészségügyi veszélyek, a vizek biológiájának károsodása, üdülési, természetvédelmi érdekek sérelme stb.), mégis világszerte elsősorban azt a kárát említik fel leginkább, amit a vízminőség rontása folytán a felhasználható vízkészlet menynyiségének csökkentésével okoz. Ezért a vízvédelemnek (értve ez alatt mindig az ún. minőségi védelmet, mert a mennyiségi a vízkészlet-gazdálkodás része) elsősorban a vízkészlet megóvásáért kell harcba menni. S miként a víz szennyezése általában a vízfelhasználás függvénye (szennyvízkibocsátás), akként a vízvédelem is a vízkészletgazdálkodást kiegészítő ágazatként fogható fel. A vízvédelem ugyancsak műszaki és közgazdasági elemekből összetevődő feladat, nem kevésbé komplex mint a vízkészlet-gazdálkodás. Sajátos műszaki nehézsége az, hogy eléggé bonyolult berendezéseket igényel, amelyek technológiája még nincs minden esetre kellőképpen kidolgozva, másfelől az üzemi gyártástechnológiák változásával, újak jelentkezésével sem tud a víztisztítás •eléggé lépést tartani. Gazdasági nehézségeit viszont az •okozza, hogy ezek a berendezések igen költségesek, tehát a, gazdaságosság, általában a népgazdaság teherbíró képessége határt szab a maximális biztonságra törekvésnek, sőt még a létező szennyező források azonnali, gyökeres felszámolásának is. Azt talán nem is kellene említeni, de elfelejteni sem, hogy a vállalatok az ilyen járulékos, nem „produktív" beruházásokat némelykor szívesen mellőzik, különösen, ha már üzembe helyezett termelőegységekről van szó. Végül nem utolsó sorban a vízvédelem nehézségei között számolni kell az adminisztratív •eszközök alkalmazásának bonyolultságával, munkaigényességével, az ellenőrzés, mintavétel, mérhetőség, kategorizálás különféle kisebb-nagyobb problémáival is. A vízgazdálkodás azonban e nehézségek ellenére nem mondhat le természetesen a vízvédelemről, sőt az egyre differenciálódó, fejlődő és hatékonyabban működő önálló ágazati tevékenységgé válik. A rendelkezésre álló eszközök következő csoportjait különböztethetjük meg: a) műszaki-gazdaságaikat (a szennyvíztisztítás, a szennyvíz kártétel nélküli elhelyezése, mint pl. a szennyvízöntözés stb.); b) adminisztratívakat (vízminőségi felügyelet); és c) jogiakat (a különféle szankciók rendszere). Amint a vízkészlet-gazdálkodás elemezésénél is láttuk, a tevékenység maga, a vízvédelem elsőrendűen műszaki-közgazdasági jellegű. Ennek céljai, népgazdasági és vízgazdálkodási vonásai alkotkotják a jogi eszközök alkalmazásának előfeltételeit, és határozzák meg azok tartalmát. Amint azonban a vízkészlet-gazdálkodásnál is tapasztaltuk, hogy a készlet elosztás folyamatában egy önálló, sajátos jogi többlet is jelentkezik, úgy itt is találkozunk olyan jogi „többlettel", ami a vízminőség-védelem jogi formáinak önálló jelentőséget ad. Ez a jelen esetben nem érdek-kiegyenlítést szolgáló jogok biztosítása, hanem szankciók alkalmazása. A vízvédelem terén

( közelebbről a vízszennyezési tevékenységgel szemben jelentkező szankciók ismét többfélék. A vízügyi törvény — a hatékonyság növelése végett, de ezeknek az eszközöknek jogi mivoltából is következően — jogrendünk más általánosan alkalmazott szankció-eszközeit is felhasználja ugyanazon cél érdekében. Ilyenek: a vízszennyezésért felelősséggel tartozó személy büntetőjogi (szabálysértési) szankciókkal sújtása, valamint a szennyezésért felelős üzem polgári jogi kártérítési felelőssége. Minthogy e szankciók általános jogi feltételek mellett alkalmazásra kerülő nem különleges eszközök, rájuk nem térünk ki bővebben, csupán annyit jegyzünk meg, hogy ezek egyike a másik érvényesülését, vagy a sajátos vízügyi szankciók érvényesülése ezeknek az alkalmazását nem zárja ki. Egymástól teljesen függetlenül, halmozva is alkalmazhatók a saját feltételeik szerint. A sajátos vízjogi szankció-eszköz: a szennyvízbírság, amelynek először is néhány általános jogi jellemvonását kell megvilágítani. A szankció — általánosságban — valamely jogellenes magatartásért felelős személy (jogi személy) terhére beálló, különféle célú, de mindig neki valamilyen hátrányt jelentő következmény. Nem feltétlenül büntetés (pl. a kártérítés), de nem is okvetlenül valamilyen sértett érdeknek a sértő által történő kiegyenlítése (pl. a bírság, amit az állam kap); tartalma néha e kettő között van. Most azonban fontosabb a célja, mint a jellege, ez pedig az általunk tárgyalt esetben kettős: a) a vízszennyező visszatartása a káros szennyezéstől, vagy legalábbis a szennyezés csökkentése irányában való befolyásolása (negatív ráhatás); és b) ösztönzése arra, hogy a vízvédelem érdekében megfelelő intézkedéseket foganatosítson (tisztítóberendezést építsen, azt megfelelően üzemelteltesse; — pozitív ráhatás). Ebből a célból következik, hogy a) a szankció — így a szennyvízbírság is — soha nem lehet öncélú bevételi forrás, csakis ott és akkor alkalmazható, ahol és amikor a vízgazdálkodás veszélyeztetettsége objektíve fennáll, sőt bizonyos súllyalbír, és amikor a szankciók igénybevételétől e veszély elhárítása vagy csökkentése várható; ez az utóbbi követelmény szorosan összefügg azzal, hogy b) a szankció továbbá csak akkor alkalmazható, ha „felróható" magatartás forog fenn, amelytől vissza kell és lehet is tartani azt, akivel szemben alkalmazzuk. A „felróhatóság" — ismét tipikusan jogi fogalom — azt jelenti, hogy valamely káros eredmény az azt okozónak valamilyen jogalapon (hogy ez mi, az a tételes jogi rendelkezéstől függ) beszámítható. Ennyiben tehát a felróhatóság a szankciónak a fogalmából következő jogi előfeltétele. Nem áll fenn felróhatóság a lehetetlenség különféle eseteiben. A mi esetünkben mindenekelőtt akkor, ha technikai lehetetlenség forog fenn; illetőleg ilyenkor csak addig a mértékig áll fenn, ameddig az