Hidrológiai Közlöny 1966 (46. évfolyam)

5. szám - Majorlaki József: Ivóvíz íz- és szagtalanítása

Hidrológiai Közlöny 1966. 4. sz. 227 VÍZELLÁTÁS Ivóvíz íz- és szagtalanítása 1IAJOB1AKI JÓZSEF* I. Analitikai problémák Az ivóvizekben mutatkozó íz- és szaghatások a vizek származása szerint két csoportra oszthatók: a felszín alatti, ill. a felszíni vizek íz- és szagszennyeződéseire. A felszín alatti vizek ízhatását kizárólag szervetlen szennyeződések okozzák, ezek közül a vasés mangánsók tisztítóberendezéssel eltávolíthatók. A kénhidrogén nyomok csírátlanítással egybekötött oxidációval megszüntethetők. Az alkáli sók eltávolítása azonban már nehézségbe ütközik, és csak bonyolult, a vízellátásban eddig még üzemszerűen nem alkalmazott módon oldható meg. A felszíni vizek íz- és szagártalma ennél sokkal összetettebb feladat. Itt ugyanis a szennyeződést túlnyomórészt szerves eredetű bomlástermékek okozzák, amelyek a legtöbb esetben olyan kis töménységűek, hogy nemcsak a védekezés, hanem maga az egyértelmű azonosítás is nehézségbe ütközik. Magának a felszíni víznek — amely lehet folyó vagy tó — a hasznosítása is többirányú lehet. Egyrészt vízellátást szolgál, másrészt hajózási útvonalat biztosít, végül pedig mint befogadó, a vízgyűjtőterület csapadék- és szennyvizeinek elvezetésére hivatott. Ehhez még vízélettani szempontok és ilyen irányú hasznosítás is társulhat (pl. halászat), ami szintén megköveteli az ezzel összefüggő kritériumok fenntartását. Közel 40 éve már kialakult és tudományosan elfogadottá vált a felszíni víz öntisztulásának elmélete és terhelhetőségének lehetősége. Sajnos, azonban ezek a kétségtelenül nagy jelentőségű tudományos munkák csak az oxigénháztartás alakulásának figyelemmel kísérésére terjedtek ki, és legtöbbször figyelemen kívül hagyták mindazokat az egyéb tényezőket, azokat a zömében már előzőkben említett mikrokomponenseket, amelyek a vízhasznosítás íz- és szagzavarait okozzák. Igaz, hogy 40—50 évvel ezelőtt a felszíni vízből történő vízellátás távolról sem volt annyira a lehetőségek egyetlen perspektívája, mint ma és az akkori szemlélet elsősorban a mezőgazdasági és ipari hasznosítás biztosítására korlátozódott, amelynek megítélésében az oxigénháztartás alakulása kielégítő mércének bizonyult. Az egy főre eső vízfogyasztás állandó növekedése, a lakosság szaporodása ma már mindinkább azt a nézetet igazolja, hogy a fejlődő városok vízellátása garantáltan és csúcsértékben szinte csak felszíni vizekből biztosítható. Nem véletlen, hogy Európa legsűrűbben lakott részein a Majna- és Rajna völgyében már régen áttértek a felszíni vízellátásra, és ott jelentkezett legrégebben az íz- és szagelhárítás feladata is. * Déldunántúli Vízügyi Igazgatóság. Pécs. A védekezés két irányban folyt : 1. Olyan eljárásokat dolgoztak ki, amelyek az íz- és szagot előidéző anyagok kimutatását lehetővé tették. 2. Keresték azokat a módozatokat, amelyek révén az íz- és szagterhelés csökkenthető. A klórfenol szerepe régóta közismert ezen a téren és az analitika emiatt a fenolkimutatás irányában fejlődött, keresve a megoldás kulcsát. A sok fenolvizsgálati eljárás közül általában 3 terjedt el az egész világon. a) A Hinden—Splitgerber—Nolte által kidolgozott paranitranilines metodika. (Továbbiakban HSN.) b) A Gibbs által ajánlott 2, 6, dibromkinonklórimides eljárás. c) Ettinger—Rucchoft—Lischka 4 aminó antipirines módszere (továbbiakban 4a). A három analitikai eljárás összefoglalására igen nagy jelentőségű a Bucksteeg és Dietz által közölt tanulmány, amelyben a fenol és fenol jellegű anyagok, továbbá egyéb más a felsorolt 3 reagenssel színezéket adó vegyületek vizsgálatát tették közzé. Ezeknek a vizsgálatoknak a segítségével következtetni lehet az egyes íz- és szagot adó komponensnek megoszlására. Az eljárás lényege az, hogy a vizsgált vegyületcsoport HSN, GIBBS, 4a módszerekkel különböző színezéket ad, amelyek követik a Lambert—Beer törvényt, tehát fotometrálhatók és értékelésre alkalmasak. Bucksteeg ezeket a vegyületeket a 3 reagenssel megvizsgálta, és eredményeit az 1. táblázat tartalmazza. A vizsgálat alapja az, hogy tiszta fenollal azonos koncentráció mellett megmérte a különböző reagensek extinkciós értékeit, és azt 100%-nak vette, amihez viszonyította a többi íz- és szagot adó vegyületet. Az 1. ábrán feltüntetett táblázat azzal az érdekes megfigyeléssel zárult, hogy a jelenleg alkalmazott mikroreagensek közül egyik sem szelektív és nem is specifikus fenolra. Nem kizárólag a fenolhomológok adják az extinkciós értékeket, hanem a fehérje bomlás különböző termékei is, köztük az indol, skatol stb., vagyis ezekkel a fenol vizsgálatra alkalmas mikroreagensekkel kimutatjuk az ipari szennyezéseken felül az élőszervezetek lebontásából előálló kompenenseket is. Ugyancsak Bucksteeg és Dietz kidolgozta az íz küszöb értékeket az előbbiekben ismertetett vegyületekre, és azok klórszármazékaira (1. ábra). Vizsgálataikban jelentős az a megállapítás, amint az az ábrából is kitűnik, hogy a fenol kis koncentrációban csak klór hozzáadása után okoz íz- és szagzavart, viszont homológjai már klórozás nélkül is 10—100 gamma/l mennyiségben ízlelhetők. Végül jelentős kutatásaikban az is, hogy olyan vegyületek, amelyek a háziszennyvíz lebon-