Hidrológiai Közlöny 1966 (46. évfolyam)
5. szám - Dr. Schmidt E. Róbert: Vízföldtani és hegységszerkezeti összefüggések
Darányi F.: A Bakonyhegység karszthidrológiai kérdései Hidrológiai Közlöny 1966. 5. sz. 213 Ma nincs olyan módszerünk, amellyel nagyobb terület valóságos hézagtérfogatát megállapíthatnánk, mert a felhasznált adatok szükségképpen megbízhatatlanok, így a fenti módszer is az, mert a depressziós tér alakulása sem rögzíthető, mivel az többnyire szabálytalan s alakját a törési hálózat, valamint karsztos járatok határozzák meg. A törési síkok mentén észlelhető kiterjedése sokszorosa lehet a rá merőleges iránynak s a valóságban inkább szabálytalan csillag alakú és semmiképpen sem tölcsér, amiért térfogata sem határozható meg. Nem lehet megállapítani az utánpótlódó — dinamikus — vízmennyiséget sem, mert az áramlás tényezőit is csak helyenként ismerjük a mérés idejének adottságai alapján. Még bonyolultabbá teszi a kérdést, ha a víztároló hálózat méreteit vizsgáljuk, ami a karsztosodott felső szintekben más és nyilván sokszorosa a mélység felé fogyó járatrendszernek. Ebből a gyakorlatban csak az a következtetés vonható le, hogy a karsztos kőzet felső — a Bakonyban mintegy — 100 m-es szakasza a legveszélyesebb a bányaműveletekre, de azt, hogy ez vízszintes, de főképpen függőleges kiterjedésben hogyan és milyen mértékben változik, nem ismerjük. Vonatkozik ez mészkőre, dolomitra egyaránt. A dolomit hézagtér fogatát sokan a mészkőénél nagyobbra becsülik, bár erre sincs kellő bizonyítékunk ; annyi azonban bizonyos, hogy a víz a dolomitban egyenletesebben oszlik el, mint a karsztosodott mészkőben s ezért vízleadása is egyenletesebb. A kőzet hézagaiban tárolt és áramló víz szintalakulását és annak teljes értékű földtani magyarázatát Jaskó Sándor adta [3]. Eszerint a főkarsztvíz szintalakulása a Dunántúli Középhegységben a tárolt vízmennyiség elfolyásának lehetőségétől függ. Az É és D-i irányban duzzasztott és Ny és K felé megcsapolt vízrendszernek Úrkút és Bakonybél vonalában van a felszín alatti vízválasztója, ahol a nyugalmi vízszint 280—225 m-en —- egyes mérések szerint 300 m felett — áll a tszf., D-ről É felé csökkenő magasságban. E vízválasztótól Ny-ra és K-re fokozatosan süllyed a vízszint, mégpedig Keszthelynél 110, Iszkaszentgyörgvnél 138 m-es tszf-i magasságig. Ez a természetes karsztvízdomborzat, amely a beszivárgás és források révén történő megcsapolással alakul ki, hozza létre a főkarsztvíz természetes dinamizmusát, ami azonban az időjárás szerint alakuló folyamat, mert a csapadéktól függően mind a főkarsztvíz szintje, mind a források hozama erősen ingadozik. A főkarsztvíztároló fődolomitban mért karsztvízszint ingadozása Kessler szerint természetes hatásokra meghaladhatja a 8 m-t, dachsteini mészkőben azonban ennél kevesebb ; a források évi legmagasabb hozama a legalacsonyabbnak 100-szorosát is eléri, míg egyes évek átlaghozama egymáshoz viszonyítva 10-szeres eltérést mutathat, amiből nyilvánvalóan következik, hogy a maga természetes állapotában is a karsztvíz dinamizmusa állandóan változó folyamat. Kessler szerint a bakonyi főkarsztvíz csapadékból utánpótlódó vízmennyisége 666 km 2 kiterjedésű területen 318 m 3/perc, ami jó egyezést mutat a források évi hozamával is. Ezek az adatok igen jól érzékeltetik a főkarsztvíz körforgásában résztvevő vízmennyiséget. Továbbfűzve Kessler gondolatmenetét, csupán 100 m vastagnak véve a karsztosodott zónát — figyelmen kívül hagyva az ennél mélyebben fekvő hézagokat, mint tároló teret — a Bakony víztároló tömege 6,66 • 10 1 0 m 3 és ha ennek csak 1%-át tekintjük vízzel telítettnek, 666 millió m 3 tárolt vízmennyiséghez jutunk. A főkarsztvíztároló áramlási viszonyait mindezek ellenére sem ismerjük részleteiben, mert annak csak egyes jelenségeit rögzíthetjük és lehetőségeit ismerjük [7]. Az előzőekben volt arról szó, hogy a felsőbb mészkő és dolomit szintek a bő víztárolók és vízvezetők, amit megerősít az a jól ismert jelenség, hogy a karsztvíz szintje nem mindenhol egyenletesen változik, így Űrkut és az ajkai medence között néhány km-en belül 100 m-t esik a vízszint, ami a vízzáró jura és krétaüledékeknek a fedőben való megjelenésével előálló duzzasztó és fojtó hatásának tudható be. Az áramlást bonyolult hálózatrendszer, azok mérete, alakja, érdessége, egymáshoz való viszonya, a vízdomborzattal — vagyis a legelőnyösebb áramlási iránynyal — bezárt szöge s mindez vízszintes ós függőleges irányban állandó változásnak alávetve, a változó feltételeknek bonyolult szövevényét alkotja. A hidrológiai körülmények változásai vagy a mesterséges megcsapolás az áramlás fel tó teleit megváltoztatja, működésbe hoz tétlen járatokat, vagy csökkenti a mozgást addig igénybevett járatokban magát az áramlás irányát is. Igen sok időbe telik majd, amíg a jelenségek pontos feljegyzésével olyan adattömeg birtokába juthatunk, hogy abból a valódi helyzet közelebbi megismerésére következtethessünk. A kőzet hózagtérfogata, illetve vízvezető járatrendszere erősen megváltozhat a vetődések mentén. Kisebb vetők nem okoznak nagyobb változást, mert a kőzet hézagtérfogata és jellege néhány méteres függőleges elmozduláson belül nem sokat változik, nagyobb vetők esetében azonban a vetősík mentén egymással szembekerülő rögben a magasabb kisebb hézagtérfogatú, vagy kevésbé karsztosodott zónája kerül a mélyebb szinten maradt rög nagyobb hézagtérfogatú, vagy erősebben karsztosodott szintjeivel szembe, más esetben a rétegtani helyzettől függően a főkarsztvíztároló két különböző kőzete — pl. dachsteini mészkő és fődolomit — kerül szembe egymással. Mindez gyakorlatban azt jelenti, hogy a nagy vetők mentén a magasabb helyzetű rög irányából erős fojtó hatás érvényesül, vagyis a várható vízhozam a hidrosztatikus nyomás alapján számítottnál alacsonyabb lesz, de nem érvényesül — vagy csak csökkent mértékben — a fojtó hatás, ha a vető lépcsős és az egyes lépcsők mérete kisebb, mint a karsztosodottságon belül a hézagtérfogat lefelé való csökkenése, vagyis ha a vetősík mentén, annak mindkét oldalán egyformán karsztosodott zónák maradnak szemben egymással. Az átáramló, illetve egy adott helyen kiemelhető víz mennyiségét a víznyomás és a mindekori betápláló területhez vezető összes járat vízszállító képessége határozza meg. Töredezett, karsztos kőzetekről lévén szó, ez esetben is csak közelítő módszerekkel
