Hidrológiai Közlöny 1964 (44. évfolyam)

9. szám - Wisnovszky Iván: A szakmérnökképzésről

406 Hidrológiai Közlöny 1964. 10. sz. OKTATAS A szakmérnökképzésről WISHOV8ZIY IVÁN* A második világháború befejezése óta eltelt időszak a műszaki felsőoktatás útkeresésének időszaka.. A népgazdaság a háború előttinél nagyobb intenzitású fejlődésnek indult. Ez a fejlődés több szakembert követelt és fokozódott a szakosítás igénye. Megoldásképpen a felsőoktatás irányítói rendkívüli mértékben megemelték az évfolyamok létszámát és a nem teljesen tisztázott oktatási célkitűzéseket túlzott szakosítással, a hallgatókra hárított nagy heti óraszámmal, valamint még néhány átmeneti intézkedéssel kívánták teljesíteni. Később ezek a kevésbé megalapozott reformtörekvések konszolidálódtak és a jól előkészített oktatási reform során jutott el a műszaki felsőoktatás mai állapotába a megalapozott célkitűzések, továbbá a tapasztalatok átgondolt értékelése alapján. A mérnökképzés reformjának általános eredményeit ebben a rövid tanulmányban nem tárgyalhatjuk, sőt az úgynevezett általános mérnökképzés egészét sem tekinthetjük át, csupán a vízépítő mérnöki szakmérnökképzéssel foglalkozunk a továbbiakban. Azonban a teljesség kedvéért néhány adatot közlünk elöljáróban a mérnökképzés új elgondolásairól. Az oktatási reform az építész és mérnöki karokat összevonja építőmérnöki karrá, amely öt szakot foglal magában, ezek : építészmérnöki szak, szerkezetépítő mérnöki szak, közlekedésépítő mérnöki szak, vízépítő mérnöki szak, földmérő mérnöki szak. Az általános mérnöki fogalomkörbe tartozó szakok eltérése kismértékű, nem szélsőséges a szakosítás. Figyelemre méltó, hogy a reform tantervben az elméleti és gyakorlati oktatás aránya közel 50—50%. Az oktatási célkitűzés megvalósulását tulajdonképpen a tantervhez tartozó részletes oktatási program szabja meg. A reform tanterv programját úgy állították össze, hogy az előadások a hallgatók műszaki gondolkozásmódját fejlesszék, megismertessék velük a műszaki munkához szükséges alaptudományokat, végül képessé tegyék őket a szakmájukhoz tartozó létesítmények tervezésére, építésére és üzemelésének irányítására. Minthogy hazánk kis ország, mérnökképzésünk szakosítása alkalmazkodik adottságainkhoz. Képzésünk tehát aránylag széles tevékenységi kört ölel fel ós emellett lehetőség szerint elég mélységig tárja fel a szakismereteket. A felsőfokú képzés tagozódása azonban a legjobb akarattal sem biztosíthat egy-egy szak tudományterületén nagyfokú oktatási mélységet. Nyilván* Országos Vízügyi Főigazgatóság, Budapest. való, hogy nagy népességű országokban a mérnökképzést lényegesen több szakirányra bonthatják, mint a magyar egyetemeken. Például hasonlítsuk össze a Szovjetunió és hazánk mérnökképzését a vízépítő szakon. A Szovjetunióban különböző műszaki egyetemeken vízerőműves, vízépítő, mezőgazdasági vízhasznosítási, hidromechanizációs, vízépítési műtárgyépítő, tengeri közlekedési, belvízi hajózási, hidrológus és hidrogeológus mérnököket képeznek ki. Ezeknek a szakoknak a tanterve nagymértékben elütő. Ezzel szemben hazánkban a vízépítő szak csupán három ágazatra oszlik, és az ágazatok tanterve igen csekély óraszámmal különbözik egymástól. Az ágazatok közötti eltérés mintegy 2%. Hazánk kis területéből következően egy-egy szakterületen a vízgazdálkodáson belül a mérnökszükséglet csak 10-es, de legfeljebb 100-as nagyságrendű számokkal fejezhető ki. Ezekben az ágazatokban a specialista szükségletet a mérnökképzésen túlmenő képzéssel biztosíthatjuk. Számolnunk kell azzal, hogy specialistáink közül nem lesz mindenki szűkebb értelemben vett szakágazatának világviszonylatban is számottevő szakértője. A fentiekből következik a hazai szakmérnökképzés vagy más szóval specialista képzés célkitűzése. Minthogy a vízgazdálkodás igen sokrétű tevékenységi kört ölel fel, amelyben aránylag kis létszámú szakértő gárda szükséges, a vízgazdálkodáson belül a specialista képzés igen nagyjelentőségű. Ezt ismerték fel a vízgazdálkodás és a felsőoktatás vezetői, amikor aránylag nagyszámú vízügyi ágazatban kezdeményezték a szakmérnökképzést. A specialista képzés másik módja a szűkebb terület tananyagát oktató külföldi egyetem igénybevétele. Ezt a módszert természetesen csak akkor alkalmazhatjuk célszerűen, ha az érintett ágazatban kevés specialista szükséges. Végül a szakmérnökképzés legmagasabb foka a külföldi speciális tanfolyamokon való részvétel. Ezek azért igen hatékonyak, mert külföldi tanfolyamra általában a legjobb képességű mérnököket küldik, továbbá a szakterület nemzetközileg elismert oktatói adják elő a tananyagot, végül azért, mert az idegen nyelv felsőfokú ismerete többnyire együtt jár a szakirodalommal kapcsolatos általános tájékozottsággal. A hazai szakmémökképzés 1961-ben indult meg a mezőgazdasági vízgazdálkodási szakmérnökképzés első tanfolyama, amelynek tantárgyait az 1. táblázat tartalmazza. Ez a tanfolyam a kezdet minden nehézségét viselte és nem tekinthető irányadónak a további tanfolyamokra, mert tapasztalatain a szakmérnökképzés szervezői okultak. A tanfolyam tulajdon-