Hidrológiai Közlöny 1963 (43. évfolyam)

3. szám - Vedres Lipót

188 Hidrológiai Közlöny 1963. 2. sz. Vedres Lipót 70 éves korában eltávozott közülünk a vízi mérnökök egyik legkiválóbbja, akinek lángoló szakmai szeretetét misem bizonyítja jobban, mint hogy nem magyaros hangzású nevének megváltoztatásakor a múlt század kitűnő vízi mérnökének, Vedres Istvánnak vezetéknevét vette fel és az ő szellemében is dolgozott, mert ez a név neki: noblesse oblige-t jelentett. Személyében a jó mérnök, a jó ember, a jó tanító, a magyar nyelv buzgó csiszolója, a vízellátási hagyományok ápolója és amellett minden célszerű újításnak harcosa, a jó férj, a jó apa és nagyapa oly módon egyesült, hogy mindenki csak őszinte tisztelettel és nagyrabecsüléssel tekintett rá. 1962. december 4-én régi és újabb munkatársainak, valamint barátainak népes serege adta meg a végtisztességet és sírjánál szakmánk nesztora Pap Ferenc kartásunk szívből fakadó meleg szavakkal búcsúzott el tőle. Fiatal mérnök korában az első világháború elején a Fővárosi Vízművek szolgálatába lépett és ezzel hazánk vízellátásának lankadatlan harcosává szegődött. A Fővárosi Vízművek sorozatos bővítési munkáiban tevékenyen vett részt és magyar nyelven először tárgyalta a vízvezeték csőhálózatokat és azok fenntartásának sokrétű kérdéseit. Ezáltal a tervszerű megelőző karbantartás előharcosának kell őt tekinteni. Mint az 1938-ban megtartott Országos Ivóvízellátási Kongresszus egyik szervezője és előadója : Budapest környékének ivóvízellátása címen ugyancsak először hívta fel a figyelmet a peremvárosok vízellátási kérdéseire, amelyek Nagybudapest létrehozása után oldódtak csak meg. A fiatal mérnök az évtizedek folyamán a Vízművek vezető embere lett; gazdag hazai és külföldi tapasztalatait, német és angolnyelvű olvasmányait előadásaiban, a Vízügyi Közleményekben, a Fővárosi Vízművek Lapszemléjében, a Fővárosi Üzemi Újságban, a Magyar Mérnök és Építészegylet Közlönyében és sok más szakfolyóiratban tette közkinccsé. A légoltalom is hivatali feladata volt és, hogy a második világháború és az azt befejező ostrom után fellépett több, mint ezer csőtörést a Fővárosi Vízművek dolgozói aránylag oly gyorsan helyre tudták állítani, nagyrészt előrelátó gondoskodása révén feltöltött és ésszerűen széttelepített csőraktáraknak köszönhetők. A második világháború befejezése munkahelyének megváltoztatását jelentette. Ezalatt sem veszített optimizmusából és 1948-ban bekapcsoló1892—1962 dott az ÁMTI, majd annak jogutódja az ÉM Mélyépterv munkájába. Először, mint irányító tervező, később mint tervellenőr és a Tervellenőrző Osztály vezetőhelyetteseként töretlen buzgalommal munkálkodott hazánk vízellátásának javításán. Az 1950-es évek elején kezdődő ipari fellendülés majdnem minden jelentősebb vízellátási tervezésében részt vett és közben a körülötte csoportosuló fiatal mérnököket állandóan tanította, tanulmányok megírására ösztönözte, cikkeket lektorálta. 1954-ben került kiadásra a „Vízellátás" című első összefogó magyarnyelvű mű, amelynek társszerkesztője és társszerzője volt. A mű második kiadásának és újabb vízellátási szakkönyvnek részletes tematikáját is elkészítette, ezeknek megírásához azonban már kiesett kezéből a toll. Az 1958. évben került sor nyugdíjazására. Munkakedve és munkaereje lankadatlan maradt. Könyvtárakat és irattárakat látogatott majdnem naponta és az volt a legnagyobb öröme, ha a Fővárosi Vízművek megírandó 100 éves történetéhez szükséges adatgyűjteménye újabb dokumentummal bővült. Sajnos ez a munkája is befejezetlen maradt. Igen sok jó barátja volt és ezeknek érdekében mindig hajlandó volt cselekedni. Önzetlen aktivitás, sokoldalúság, nyelvtudás, udvariasság, megértő emberiesség azok a szép tulajdonságok és emberi erények, amelyeknek összessége a szakmai tudással párosulva tette részünkre oly kedvessé Vedres Lipótot. Ezeknek az erényeknek és a Magyar Hidrológiai Társaságbeli működésének — amelynek egyideig társelnöke és mindenkor buzgó tagja is volt — elismerése lett volna egyéb kitüntetései és oklevelei mellett Társaságunk legnagyobb kitüntetése : tiszteletbeli taggá való nyilvánítás, amelynek az 1963. évi közgyűlésen kellett volna elhangzania, ha — a szíve közbe nem szólt volna. A szív, amely minden igazért és jóért lelkesedett a magyar nyelv helyességéért és szépségéért is mindig síkraszállt és a számtalan lektorált cikk bizonyította harcának eredményességét. Emellett szerette a latin nyelvet és még most is eredetiben olvasta Horatiust. Talán ezért nem tekinthető közhelynek, ha Vedres Lipót tagtársunktól azzal búcsuzunk, hogy „non omnis moriar '? Nekünk sem haltál meg teljesen, szeretett emléked él bennünk, amíg mi is élünk és egyéniséged minden magyar vízi mérnöknek elérendő példaképe. Holló István