Hidrológiai Közlöny 1963 (43. évfolyam)

1. szám - Tölg István: A hajdani berkek lekapcsolásának hatása a Balaton mai halállományának minőségére

Tőig I.: A hajdani berkek lekapcsolásának hatása \ Hidrológiai Közlöny 1963. 1. sz. 79 táplálékellátására. Egyúttal rámutat a helyes útra is, melyet követnünk kell a helyzet megjavítása érdekében. A süllőt követően az életigények és a veszteség jellegének ismeretében nézzük a többi lényegesebb halfajt is : A ragadozóknál maradva, elsőként foglalkozunk másik értékes halunkkal, a harcsával (Silurus glanis L.). Állománya a Balatonban jelenleg alig számottevő; régen jellemző volt a tóra [8]. A berek lekapcsolódásával a süllőnél sokkal inkább elvesztette ívóhelyét, így a természetes szaporulat táplálkozási veszteségeit nem is érdemes tárgyalni. A szórványosan hálóba került harcsapéldányok gyomortartalom-vizsgálata azt bizonyítja, hogy a mai Balaton is biztosítja a táplálkozási feltételeiket. (Főként dévérkeszeg és kecskerák található a hálóképes balatoni harcsákban). ívóhely hiányában folyamatos telepítés szükséges, s az idősebb példányok jelentős táplálékbázisa a balatoni kecskerák-állomány. Ezáltal a balatoni halállomány táplalék-hálózatában a mainál jelentősebb értéket képviselne a kecskerák. A parti öv jellegzetes ragadozóhalát, a csukát (Esox lucius L.) is jelentős veszteség érhette a berkek lekapcsolásával. Igazi életterét vesztette el. Csupán alkalmazkodóképességének köszönheti, hogy az előbbi két „nemes" ragadozóhalnál jobban kihasználta a tó megmaradt adottságait. Hangsúlyoznunk kell, hogy nagyfokú gyérülését nem annyira biológiai tényezőkre, hanem a kímélet nélküli (sokáig nem volt fogáskorlátozás) fogására vezethetjük vissza. Csukából a mainál nagyobb állományt is eltarthatna a Balaton, hisz a nádasok és az erősen feliszapolódó öblök megfelelő életteret nyújtanak ennek a halnak. Élőhelyük különbözősége miatt a csuka — feltételezhetően — nem lenne táplálékvetélytársa a süllőnek. A rablóhalak közül a ragadozó önt (Aspius aspius L.) úgy látszik nem érte számottevő veszteség. Balatoni vonatkozásban pontosan sem ívóhelyét, sem az ivadék ökológiai igényét nem ismerjük. Már halragadozó ivadéka (10—12 cm) a küszhöz hasonlóan a nyiltvíz felszíni hala, ezért a berkek lekapcsolásával nem veszthette el táplálékbázisát. Ma a nyári küsz-rajok egyik gyérítője és ezzel a táplálékalappal állománya évről-évre gyarapszik. Összefoglalva, a ftégy fontos ragadozóhalra vonatkozóan megállapíthatjuk, hogy a partszabályozás a kél nemesebb fajt érintette érzékenyebben. A legértékesebb süllő érdekében igyekeztünk a hiányt pótolni, de a kezdő lépéseket nem követték kellő halászatbiológiai és ökológiai körültekintéssel megalapozott további beavatkozások. A békés halak tárgyalását tanulmányom előadásakor a ponttyal kezdtem. Erre a halra vonatkozóan az elhangzottakat Woynárovich E. profeszszor hozzászólása alapján, helyesbíteni. Csupán azt mondhatjuk, hogy ha ívóhelyét tekintve nem is, de a pontyivadék táplálékkészletének szempontjából a régi Balaton feltétlenül értékesebb víz volt a mainál. Ribiánszky M. véleménye szerint a Balaton pontyállománya csak az első mesterséges telepítések óta számottevő (szóbeli közlés). Ez alátámasztja Woynárovich E. ama véleményét, hogy a Balatonban sohasem volt igazi pontyívóhely. A pontyivadék táplálékhelyzetét tekintve az a felfogásom viszont elfogadhatónak látszik, hogy a mai táplálékkészlet az egészen fiatal zsenge ivadék ellátására elégtelen. A lehetőségekhez mérten éppen ezért minél fejlettebb ivadékpéldányokat helyezzünk a tóba. A Balaton planktonja és fenékfaunája túl szegény ahhoz, hogy a zsenge pontyivadék oly fontos, erőteljes kezdeti fejlődését biztosítsa. Éneikül pedig a mindig éhes balatoni ivadékfalók (vágódurbincs, naphal, sügér) nagy kárt tehetnek a telepített zsenge pontyivadékban. Éppen ezért a zsengeivadék telepítése csupán, fejlettebb példányok hiányában, szükségmegoldásnak tekinthető. Az viszont tény, hogy a kihelyezés elmaradásánál ez is többet jelent, bár kétségtelenül áldozattal jár. A keszeg-félék, elsősorban a dévérkeszeg szempontjából, a nemes halakhoz viszonyítva csak mennyiségi változást hozhatott a Balaton megváltozása. A dévérkeszeg ma is bőségesen benépesíti a tó különböző élőhelyeit. A táplálékcsökkenésre viszont bizonyára lassúbb növekedéssel válaszol. A ragadozó halfajok — főként nagyobb példányainak — megritkulásával a dévérkeszeg állománya a tó eredeti állapotához képest, valószínűleg felszaporodott, és ma ez a hal tölti ki a táplálékhálózatban elfoglalható részeket. Ezért a Balatont mai állapotában dévérkeszeges víznek tekinthetjük. A halállomány értékében ez a hajdanihoz képest visszaesést jelent, annál is inkább, mert Wunder szerint [26] a balatoni dévérkeszeg nagysága sokkal kisebb északeurópai testvérei méreténél. A dévérkeszeg után a Balaton másik tömeghalát, a gardát (Pelecus cultratus L.) csak óvatosan értékelhetjük. Biológiájának pontos feldolgozása után mondhatnánk többet a balatoni garda és a hajdani — még a berek-vizekkel gazdag Balaton — viszonyáról. Csak a mai állományt tekintve, valószínű, hogy a tó táplálékkészlete kielégíti táplálékigényét (plankton, vízbehullott rovar, küsz), s a halasvizek átlagát megközelítően tartja el a Balaton garda-állományát. A békés halak tárgyalásánál tehát szintén kitűnik, hogy a tó hidrográfiai viszonyainak megváltoztatása és az életkörülményekben járó változása az értéktelenebb, nagyobb alkalmazkodóképességű halfajok elszaporodásának kedvezett. A nemes halakban hajdan gazdag Balatonból főleg tömeghalakat „termő" víz lett. Néhány lényeges tényező kiesésével az érzékeny és nagyobbigényű halfajok visszaszorultak, és főleg az alkalmazkodásra hajlamosabb dévérkeszeg használja ki a megmaradt ívási és táplálkozási lehetőséget. Ilalászatbiológiai elgondolások az árterületek szabályozásának kihatásairól A berek-területeknek a szűkebb értelemben vett tótól való lekapcsolódását az ember a víz levezetésével siettette. Ez jelentős beavatkozást jelentett a Balaton életébe. Az elődök akkoriban nyilván nem számoltak a változás halgazdasági követelményeivel. A halállomány összetételében