Hidrológiai Közlöny 1963 (43. évfolyam)

6. szám - Szablya Ferenc: Budapest csatornázásának távlati terve

450 Hidrológiai Közlöny 1963. 6. sz. Szablya F.: Budapest csatornázásának távlati terve A főváros csatomaművének számszerű jellemzésére vonatkozó néhány adat a következőkben foglalható össze. A csatornahálózat összes hossza kereken 1900 km (vagyis pl. a Budapest—Leningrád közötti távolság légvonalban). Ezzel a főváros belterületének 35%-a csatornázott. A szivattyútelepek és szivattyúállomások száma 28, ebből 10 személyzettel, a többi automatikusan működik. A beépített szivattyúk névleges átemelő képessége 57 m'/mp. A főváros csatornahálózatán lefolyó szennyvíz mennyisége az 1958-iki mérési eredmények alapján átlagosan 10 m

3/mp. Ennek a mennyiségnek csak 1,4%-át tisztítjuk, a többi tisztítatlanul kerül a befogadóba. A távlati terv tartalma A távlati csatornázási terv munkálatai és a dokumentáció négy részre tagolódik : 1. Tervtanulmány, 2. Keretterv, 3. Kiemelt feladatok, 4. Metodikák. A tervtanulmány elvi jelentó'ségű kérdéseket vetett fel. Megoldásukra javaslatot tett és felvázolta a fejlesztés módját és irányát. Célja olyan tervezet nyújtása, amely elegendő alapot szolgáltat az illetékes főhatóságoknak a részletesebb kidolgozást igénylő keretterv irányelveinek megszabásához. A vizsgálódások során elsőként meg kellett határoznia figyelembe veendő távlati időszakot. (A szokásos 10—20 évre szóló tervezés a csatornázás területén rövid.) Minthogy esetünkben a már meglevő csatornázás felülvizsgálata, fejlesztése, bővítése szükséges egyéb szempontok mellett, a főváros már megépült fő vízelvezetési rendszerének állapota, és annak várható élettartama is döntően befolyásolta a tervezéshez figyelembe veendő távlati időtartamot. A mérlegelések alapján 50—75 évet vettünk alapul. Ezen időtartam már természetszerűen magában foglalja azt a követelményt is, hogy a csatornamű fejlesztése a főváros teljes beépítésre szánt területére terjedjen ki és a szennyvízelhelyezés a lehető legtökéletesebb legye

1

1A meglevő főgyűjtőknek mintegy fele a századfordulón, illetve az azt megelőző időben épült. A vizsgálatok szerint, ezeknek a (50—100 éves csatornáknak állapota számottevően még nem romlott. A külföldi példák is arra utalnak, hogy jól megépített, és tervszerűen karbantartott nagyméretű főgyűjtők élettartama 100—150 óv. Hangsúlyozni kívánjuk azonban, hogy ez a megállapításunk nem vonatkozik a mellékcsatornahálózatra. Ebből következik, hogy a távlati terv vízelvezetési rendszerének gerincét a meglevő főgyűjtők képezik. Kérdéses azonban, hogy levezetőkópességük miként felel meg a távlati vízelvezetés igényének, illetve gazdaságossági okokból milyen engedmények tehetők. A csatornázott terület növekedésével és a szárazidei szennyvíz fajlagos értékének emelkedésével ugyanis a hálózaton levezethető csapadékvíz mennyisége és a hálózat nyújtotta biztonság csökken. A keretterv készítésekor végzendő számítások szerint a főgyűjtőrendszer a belső városrészekben általában csak a kétéves gyakoriságú csapadék levezetésére felel meg, a szabványban ajánlott négyéves gyakorisággal szemben. A záporkiömlők működésének gyakorisága ezért növekszik. (Erre a tényre a továbbiakban még külön kitérünk. A szárazidei szennyvíz szintje a csatornában szintén emelkedik majd. Ennek következtében a csatlakozó csatornákban helyenként a jelenleginél nagyobb visszaduzzasztások várhatók. Ezt azonban megengedhetőnek tartjuk. Minthogy a főgyűjtők élettartamának vizsgálata során kitűnt, hogy a főgyűjtők átlagos avultsági foka, óvatos becsléssel sem vehető 40—50 évnél magasabbra, nyilvánvaló, hogy felújításukra és nagyobb teljesítőképességűvé való átépítésükre gondolnunk sem szabad, különösen akkor nem, ha ennek milliárdos rendű gazdasági kihatását is figyelembe vesszük. Tudomásul kell tehát vennünk, hogy az Ördögárok környékét kivéve, szemben az eddigi 4 éves gyakoriság helyett belső városrészekben a kétéves gyakoriságú csapadékok vize vezethető csak le, a külső lazább beépítésű helyeken pedig az egy- és féléves értékkel is be kell érnünk. A várható szárazidei szennyvíz mennyiség meghatározása során támpontul szolgált a főváros területén hosszabb távlatban elhelyezhető 2 275 000 fő lakos száma, a Fővárosi Vízművek 15 éves fejlesztési terve és a kormányzatnak azon elhatározása, amely a fővárosban a további ipartelepítést korlátozza. A számítások és becslések szerint végeredményben a főváros összes szárazidei szennyvízét a tervező napi másfélmillió m

3-ben, vagyis átlagosan 17,4 m

3jmp-re vette fel. Ez az előbbi lakosszámra vetítve 060 liter napi vízfogyasztásnak felel meg. A szennyvíztisztítás jelenlegi helyzete További alapvető kérdés a szennyvíztisztítás körül csoportosul. A Fővárosi Csatornázási Műveket egyes szennyvízbebocsátó helyeken már korábban hatósági előírások kötelezték a szennyvíztisztításra (pl. Angyalföldön, Dél-Pesten stb.), viszont más helyeken nem (pl. a ferencvárosi közjionti szivattyútelepen). Vita folyt a mechanikai és a biológiai tisztítás alkalmazása körül. Voltak olyan vélemények, melyek kétségbe vonták a tisztítás szükségességét. A Csatornázási Művek felelőssége tudatában, a saját és a főváros közvetlen érdeke szempontjából a budapesti Duna-szakasz szennyeződési viszonyainak megvizsgálását elengedhetetlennek ítélte meg. Tudomásunk volt. arról is, hogy az 1950-es évektől kezdve, az ipari célra kivett Duna-víz minőségének időközben bekövetkezett leromlása miatt, több ipari gyártmány minőségével szemben kifogások merültek fel. A Magyar Pamutipar hófehér ruhaanyagot nem tudott előállítani, a Csepeli Papírgyárban a fehér színű papír anyag elszíneződött stb. Ezek a kiragadott példák arra is rámutattak, hogy a Duna elszennyeződésének az ipar is kárát vallja. Az 1957-ben kezdett vizsgálatokat a Fővárosi Vízművek különleges igényeit figyelembe véve, az őszi alacsony vízállások időszakában végezték. A különböző időszakokban végzett vizs-