Hidrológiai Közlöny 1962 (42. évfolyam)
5. szám - Bözsöny Dénes: Gondolatok a vízgazdálkodásról
364 Hidrológiai Közlöny 1962. 5. sz. Bözsöny D.: Gondolatok a vízgazdálkodásról ellenőrzéstől, hatósági engedélyezéstől a helyi (munkatelephely) ellenőrzés legkülönbözőbb formájáig értendő. A fő tevékenységek ismertetett rendszere nem volna teljes, ha nem vennénk figyelembe még két tényezőt: az időt és a gazdaságosságot. Az idő, mint befolyásoló tényező vizsgálata a változás (fejlődés, társadalmi átalakulás, növekedés, csökkenés) gyakoriság, tartósság, tűrés figyelembevételét jelenti, melynek jelentősége szintén függ a vizsgált vízgyűjtőterület nagyságától. Az idő — horizontálisan — elsősorban kihat az előmunkálati, a tervezési szakaszra és kisebb mértékben az építésre. A gazdaságossági vizsgálatok szintén nagyságrendben különböznek egymástól attól függően, hogy egy fővízgyűjtő teljes kiterjedésére vonatkoztatva végzünk vizsgálatokat, egészen odáig, hogy pl. milyen ablakkeret kerüljön beépítésre. Ez utóbbi esetben — alsó fokon — a gazdaságosság azt jelenti, hogy az olcsó és jó legyen. A példánál maradva, nem vizsgáljuk külön az ablakkeret megtérülési idejét. A gazdaságosság szoros kapcsolatban van az idővel és elsősorban az építés, az üzemelés és az ellenőrzés szakaszára és kisebb mértékben a tervezésre hat ki, ill. hat vissza. Az időt és a gazdaságosságot a szoros kapcsolatok miatt két gyűrű átfonódása ábrázolja. A felvázolt rendszer vizsgálatánál világosan tudni kell, hogy az előmunkálatok, tervezés, építés, üzemelés és az ellenőrzés, továbbá a különböző nagyságú vízgyűjtőterületek egymással kölcsönhatásban vannak (lásd az 1. ábra két oldalán levő nyilakat) és visszahatnak a kezdő tevékenységre. Ez a megállapítás azt jelenti, hogy tevékenységünket helyesen a fokozatos közelítés módszerével valósíthatjuk meg, melyet tudatosan kell végezni. Végsőfokon a vízzel kapcsolatos tevékenységeknek és az azokat befolyásoló tényezőknek összhangban kell lenni, hogy helyes elképzelések valósuljanak meg. A vízkészletgazdálkodás Tudomásul kell vennünk, hogy a víz is csak korlátozottan áll rendelkezésre — különösen a részvízgyűjtők vonatkozásában — és csak több művelet (vízkivétel, tisztítás, szállítás stb.) elvégzése után áll a népgazdasági tervek megvalósításához rendelkezésre. A vízigényes ipar, a mezőgazdaság gyors fejlődése, az életszínvonal emelkedése egyre nagyobb gondok elé állítják a vízellátó szakembereket. A fokozódó nehézségek csak tervszerűséggel küzdhetők le. így lehet csak elérni, hogy a vízhiány ne gátolja a fejlődést. Ismeretes, hogy a vízháztartási vizsgálat a vízkészletgazdálkodás alapja, mely lehetővé teszi az időben változó és a vízkészletgazdálkodás céljaira rendelkezésre álló vízmennyiségek megismerését, továbbá a hidrológiai jelenségek, vagy az emberi beavatkozások hasznos és káros következményeinek elemzését. Általában elmondhatjuk, hogy világviszonylatban igen sok, tudós és kutató foglalkozik a vízkészlet meghatározásával és a meghatározás módjával, de a vízigényváltozás meghatározásával már kevésbé. Ahhoz, hogy vízkészletgazdálkodásról beszélhessünk, a felhasználható vízkészletek feltárása mellett ismerni kell a vízigényt, a vízfelhasználást és a vízigényből a felhasználás után a visszavezetésre kerülő víz mennyiségét és minőségét. Már a felhasználható vízkészlet meghatározásánál is igen sok a bizonytalanság, mert ma még nem tudjuk egyértelműen meghatározni többek között azt, hogy az alapvízkészletből mennyi vízmennyiséget kell levonni a mederben hagyandó élővíz céljára. Pedig az élővíz mennyisége számottevő kiesést jelent az alap-vízkészletből. Az ivó, ipari és mezőgazdasági vízigényt is általában normatívák formájában ismerjük és így azt lehet mondani, hogy csak becsült számok. Tényleges és nagy területekre kiterjedő vízfelhasználás rendszeres és folyamatos meghatározása általában a mérőberendezések hiányában nem történt meg. így a vízkészletgazdálkodási és a vízgazdálkodási számítások is csak közelítőleg felelnek meg a valóságnak. A régmúltban a vízkészlet és a vízigény alapján a vízmérleg meghatározásának szükségessége fel sem vetődött, mert a települések viszonylag kicsik és így a vizet has/nyílók is kevesen voltak. Egyes esetekben, amikor vízszegény helyen kellett nagyobb csoportokat ivóvízzel ellátni, akkor már találkozunk a vízkészletgazdálkodás egyszerű formájával. Különösen Egyiptomban építettek az ókorban víztároló medencéket a csekély „vízkészletek" tárolására, hogy így a vízigények kielégíthetők legyenek. Egy-egy háború esetén a vízkészletek „megsemmisítése" —- a tárolók szétrombolása, vagy a víztároló medencéket tápláló csatornák elzárása — egyenlő volt a győzelemmel. Tudunk olyan intézkedésekről is, amelyek korlátozták a jóminőségű ivóvíz felhasználását. Például Rómában I. e. 145-ben épült Marica vízvezeték vizét kizárólag ivóvíz ellátás céljaira lehetett felhasználni, de az I. e. 263-ban épített Ánio vízkivételből származó vizet — amely ivóvízellátásra már nemigen volt alkalmas — kertek öntözésére, vagy magában a városban a kevésbé tiszta vizet igénylő célokra használták. Lényegében a régmúlttól a közelmúltig a gyakorlat az volt, hogy a település közvetlen közelében az igények fokozatos növekedésével újabb és újabb vízadó helyeket kerestek és tártak fel, anélkül, hogy vizsgálták volna a rendelkezésre álló felszíni és felszínalatti vízkészletek legcélszerűbb és gazdaságos kivételi helyét és a szétosztás módját. Egy-két évtizede már megkezdődött a vízigény tervszerű kielégítésére való törekvés, de a tényleges vízigény, ill. vízigénynövekedés nem kielégítő ismerete miatt a helyes vízmérleget és vízkészlet megosztást kialakítani —- főleg hosszabb időszakra előre — ma még csak igen közelítőleg lehet. A változásokat figyelembe venni csak ixgy tudjuk, ha megfelelő adat áll rendelkezésre, amelyből törvényszerűségeket lehet majd megállapítani. Néhány szórványos adat csak sejteti a vízigény nagyságának növekedését. Példaképp említem meg, hogy az eddigi vízigény