Hidrológiai Közlöny 1961 (41. évfolyam)

2. szám - Galli László: A kutakból történő öntözés lehetőségei a Duna–Tisza közi hátság területén

Calli L.: A kutakból történő öntözés lehetőségei Hidrológiai Közlöny 1961. 2. sz. 91 nek a kutaknak a megépítését azonban — részben mert az építés próbálgatással jár, részben pedig mert helyi ismereteket és tapasztalatot igényel — előnyös lenne mindenkor magára az öntözni kívánó Állami Gazdaságra vagy Szövetkezetre bízni. Minden területen akad egy-két olyan ügyesebb helybeli öntöző gazda, aki már készített ilyen kutakat. Ezek ismerik lakóhelyük környékén a rétegviszonyokat, tudják milyen mélységben találhatók meg a vízadó rétegek és az első, esetleg sikertelen fúrás után tudják azt is, hogy hol kell az újabb fúrást megindítani. Ezeket az öntöző gazdákat kell tehát megfelelő felszereléssel ellátni és fúróbrigádokat alakítva, egy-egy nagyobb körzeten belül ezekkel a brigádokkal kell a kutakat megépíttetni. A kutak költsége várhatóan így lesz a legolcsóbb. Egy kb. 10 m-es kutat 3 ember 4—5 nap alatt lefúr. Az iszapolás és a kútfej rendezése kb. 2—3 napig tart. Akkor tehát, ha minden kútnál 2 sikertelen fúrásra is számítunk, egy működő kút 50—60 munkanappal elkészíthető. A kutak vízhozama A műszakilag helyes és gazdaságos kutak építésével azonban még nem dőlt el az öntöző víz beszerzésének a• kérdése. Nem tudjuk — és erre a helyi kútfúrómestereknek és gazdáknak sincs megbízható adata —, hogy valójában mennyi egyegy kút vízhozama a nedves és a száraz időszakokban, milyen a sűrűbben telepített és folyamatosan üzemelő kutak egymásrahatása, vagyis : mennyi víz termelhető ki egy-egy területegységen belül, az öntözési időszak alatt. Miután olyan újabb vizsgálatokról, amelyeknek eredményei erre a célra gyakorlatilag már ma is felhasználhatók lennének, nincsen tudomásom, ismét csak az 1947-ben végzett vizsgálatok tapasztalataihoz kell fordulnom. Az akkori kutatás nem elméleti alapokon, hanem első lépésként helyszíni adatgyűjtéssel kísérelte meg a vízutánpótlódás kérdését megközelíteni. Ennek az adatgyűjtésnek az eredményei azt mutatták, hogy Kecskemét környékén kb. 1200— 1500 hold területet tudtak a gazdák száraz időben 2—3 hétig öntözni. Sok olyan terület volt 1946. év száraz nyarán, ahol az utólag felvett adatok szerint egymástól 100—200 m-re is működött egy-egy kút anélkül, hogy vízadóképessége észrevehetően csökkent volna. Számszerű adatok hiányában ez a megfigyelés ma már természetesen nem túlságosan megbízható, de más adatokkal összevetve azt mégis mutathatja, hogy a kutak egymásrahatása nem nagy és így a homokrétegben a víz utánpótlódása is jelentős mértékű lehet. Érdemes tehát a kutakból történő öntözésekkel fogla\jcozni még abban az esetben is, ha egymástól nem nagy távolságban 25—50 hold folyamatos öntözését kell biztosítani. A vízutánpótlódás kérdését azonban még számszerű adatokkal is feltétlenül tisztázni kell. Erre széleskörű, igen alapos és rendszeres vizsgálatokat kell végezni. Véleményem szerint azonban a kérdés megodását nem lehet megközelíteni elméleti alapon olyan vízháztartási vizsgálatokkal, amely a vízutánpótlódást csak a területre lehullott csapadékból származtatja és csak annyi vizet tart minden területen a talajból kitermel hetőnek. amennyit a talaj vízszín lesüllyesztése esetében a párolgásból megtakarítunk, Ez az elméleti álláspont véleményem szerint gyakorlatilag valószínűleg n< in ártható, mert igen sok jelenség mutat arra, hogy a talajvízszintváltozásokat nemcsak beszívárgási és párolgási, hanem igen jelentős egyéb tényezők is befolyásolják. (Törésvonalakon feljövő mélységi és dehidrációs rétegvizek stb.). Ezek a tényezők p<;dig a kutak és vízművek vízutánpótlódási kérdéseit a ma alkalmazott vízháztartási szám írásoknál lényegesen előnyösebb színben tüntetik fel. \etn szabad tehát ezeknek a még ki nem alakult számításoknak az alapján arra a merev álláspo,

ntra helyeződni, hogy víz nem lesz és ezáltal 4 kutakból \örténő öntözés lehetőségeit igen sok területen már eleve kedvezőtlenül megítélni. Az igaz, hogy a vízülánpótlódást befolyásoló egyes tényezőknek még (sem a természetét, sem pedig törvényszerűségét nem ix-merjük. De geológusainkon kivül, hidrológiai szempontból rendszeres és számszerű vizsgálatukkal nen\i is foglalkozott az országban még senki. Ezért, h; \ ezek az egyéb tényezők előnyösebb színben tüntt -t ik is fel a kutakból történő öntözése!-, lehetőst geit még a Duna— Tisza közén is, mégsem adriai biztos alapot arra, hogy egy-egy kútnál vagy kútcsóportnál a készletfogyasztás és az utánpótlódás ará.nyát, ebből pedig a hosszú ideig folyamatosan kitermelhető víz mennyiségét meghatározhassuk. 'Mindezeket figyelembe véve tehát akkor, ha nem akarunk olyan öntözéseket telepíteni, amelyek egy icM múlva esetleg víz nélkül maradnak, evvel a bizónytalansággal számolnunk kell. A kérdés azonban az öntözések fokoz 'os kiépítésével jól áthidalható. Ennek a fokozatos kiépítésnek az alap ető feltétele, hogy minden ami készül, addig, amíg biztossá nem válik, lehetőleg kevésbe kerüljön és átépíthető vagy tovább fejleszthető legyen. A kútöntözések üzeme A vízbeszerzés kérdése az előbbiekben ismertetett kútépítési javaslattal a fokozatos kiépítés elvének betartása esetében is megoldható. Minden öntözésnél azonban, ami a Duna— Tisza közi hátságon települ, számolnunk kell azzal, hogy kútjainak vízhozama a 80—150 1/p-et nem haladja meg és a kutak sem telepíthetők egymástól 150—200 m-nél közelebb. A ma használatban levő min. 200 l/p, vagy ennél több vizet igénylő öntözőberendezések tehát a kutakra közvetlenül nem kapcsolhatók rá. A kérdés megoldására vagv kisebb vízigényű öntözőberendezést kell gyártani, vagy több kutat kell egyszerre a szívócsővel összekapcsolni, vagy a kutak éjjel termelt vizét kell a nappali öntözések részére — mint azt már egy-két Állami Gazdaság tervezi — tartalékolni. Mivel egy újtípusú kútberendezés'gyártása