Hidrológiai Közlöny 1961 (41. évfolyam)

4. szám - Finály Lajos: A biológiai szennyvíztisztítás néhány fejlődési és tökéletesítési kérdése

Hidrológiai Közlöny 1961. 4. sz. 326SZENNYVÍZTISZTÍTÁS A biológiai szennyvíztisztítás néhány fejlődési és tökéletesítési kérdése FISÍIY LAJOS Előülepítés A régebbi klasszikus elv szerint a szennyvízből egymás után következő fokozatokban kell a szennyező anyagokat olyan módszerekkel eltávolítani, amelyek az illető anyagok természetének legjobban megfelelnek, s a következő „magasabb" fokozatot meg kell óvni a már alacsonyabb fokon eltávolítható terheléstől. Ezen a megdönthetetlennek gondolt elven azonban rést ütött az a tapasztalat, hogy bizonyos biológiai tisztítóeljárások előtt csökkenteni lehet, vagy egészen el is lehet hagyni az ülepítést. Ennek következtében azonban nemcsak fajlagosan (1 m

3 levegőztető medencére) több oxidálandó (általában szennyező) anyag jut a levegőztető rendszerbe, hanem a levegőztető eljárások kidolgozása során előrelátottal s az eddigi üzemeltetések során tapasztaltakkal szemben durvább minőségű is. Lebegésben tartásához nagyobb áramlási sebesség s így több energia szükséges. Ily módon nő a fajlagos oxigénbevitel, vagyis a levegőztetés intenzitása is, ami viszont kedvező a nagyobb (szerves = BOI) terhelés igényei szempontjából. Márpedig éppen az a felismerés, hogy a levegőztető medencék a régebbinél lényegesen nagyobb terheléssel üzemeltethetők, vezetett az előzetes ülepítés iránti igény csökkentésére. A nagyobb BOI-terhelés, vagyis nagyobb levegő (oxigén) beviteli igény következtében azonban a nagyobb lebegtetetési sebesség, a módosult levegőztetési idő és a levegőztetés nagyobb intenzitása között új arányt kell megállapítani. Az ülepítés csökkentése vagy elhagyása révén azonban a levegőztető medencében növekedni fog a bejutó szervetlen anyagok aránya. Ezek legnagyobb része, mint ásványi anyag, nehezebb a szerves anyagoknál. A levegőztető medence elegy vizében lebegésben tartandó anyagok átlagos fajsúlya tehát növekedni fog : valószínűleg nagyobb mértékben, mint fajlagos oxigénfogyasztásuk. A lebegtetéshez szükséges sebesség ennélfogva várhatóan nagyobb mértékben nő majd, mint amennyire nőne pusztán a nagyobb oxigénfogyasztáshoz tartozó levegőbeviteli igénytöbblet miatt. Ennek érvényre kell jutnia az új arányok helyes megállapításánál. Az előülepítés csökkentése vagy elhagyása következtében a levegőztetést követő utóülepítőkben is növekszik az iszap mennyisége s aránylag is nagyobb lesz annak ásványi-anyag tartalma. Az iszap nehezebb és sűrűbb minőségére lehet tehát számítani s benne kisebb lesz az ún. működő (visszatérő) iszap aránya. Ez utóbbinak is nagyobb lesz azonban — előreláthatólag — a sűrűsége s így a visszatérő-iszap nedves mennyisége más mértékben változik meg, mint amire a szárazanyag-arány változása alapján következtetni lehetne. Az előzőkben vázolt és a hozzájuk hasonló további problémák várnak tehát az előülepítés csökkentése vagy teljes elhagyása esetén tisztázásra. Megjegyzem, hogy az előülepítés nélküli nagyterhelésű eleveniszapos eljárás alkalmazása során valószínűleg előnyben lesz a forgókefés levegőztetési rendszer igen sekély medencéje a sűrített levegős (légbefúvásos) rendszereknél — még az INKA rendszernél is •— alkalmazott mélyebb medencékkel szemben, mert a sekély medencében a hosszanti és a lebegtetésnél fontos keresztirányú áramlási sebességek valószínűleg kedvezőbbek lesznek, bár ezzel ellentétes tapasztalatokról is kaptunk híradást. Működő organizmusuk Biológiai tisztítás gyűjtőnéven azokat az eljárásokat foglalták egybe, s ma is azokat értjük alatta, amelyek során a szerves szennyező anyagok oxidáló mikroorganizmusok közreműködése révén alakulnak át eloxidált, többé oxigénmentes rothadás útján bomlásra nem képes anyagokká, amit másféle mikroorganizmusok tevékenysége okoz. E kétféle folyamat látszólag ellentétes természete miatt éles határt is vontak a kettő közé. Az eleveniszapos tisztításnál tapasztalt meglepő és igen érdekes jelenség vetette fel újra ezt a kérdést. Tapasztalati úton kétségtelenül beigazolódott, hogy a klasszikus eleveniszapos eljárások sikerét nagyban hátráltatta, sőt megbénította, ha a levegőztető medencében valamely okból rothadó folyamatok „támadták meg" az eleveniszapot. Ezért igyekeztek elkerülni a levegőztető medencéknek az iszap lerakódására lehetőséget nyújtó kiképzését, minthogy a levegőztető körforgalomból kiiktatódott anyag rothadó bomlásnak indulhatott. Sok esetben az eleveniszap kifejlesztésének (a bedolgoztatásnak) a nehézségeit, máskor meg a jóminőségű eleveniszap megromlását (duzzadását) csak ezzel az okkal tudták megmagyarázni. A viszszatérő iszap nedves mennyiségének csökkentésére, vagyis sűrítésére irányuló törekvés számos esetben az utóülepítőben a szokásosnál hosszabb tárolásra vezetett. Ez szintén az eleveniszap minőségének észrevehető romlását eredményezte, amit a tömörítést célzó tárolás ideje alatt meginduló rothadási folyamattal lehet magyarázni. Mindezek ismét csak az előbb említett aggodalmat látszanak igazolni. Ez utóbbi megállapítással szembenáll az a meglepő tapasztalat, hogy a rothasztó medencékből kivett — tehát valóban rothadó — iszapból rövid idő alatt kifogástalanul működő eleveniszapot lehet kifejleszteni. Ezzel a módszerrel számos esetben sikerült az újonnan üzembehelyezett