Hidrológiai Közlöny 1960 (40. évfolyam)

6. szám - Salamin Pál: A domborzat befolyása a hó halmozódására és olvadására

444 Hidrológiai Közlöny 1960. 6. sz. Salamin F.: .4 do:nborzat befolyása a hó halmozódásóra Nézzünk meg az elmondottak igazolására néhány vizsgálati eredményt. A mátrai vizsgálati területen 1956-ban a hótakaró víztartalma a völgyek mély részein általában kisebb volt, mint a nyílt területeken, a védett, de ugyanakkor nem túlzottan védett környezetben gyorsan lejátszódó olvadási folyamatoknak megfelelően (4a. ábra). A térfogatsúly értéke pedig nagyobb volt, mint bármely más terület hótakarójáó (5a. ábra). Különösen II. 23—III. 8-ig jelentkezett jól láthatóan ez az eltérés, amikor a Kövicses pataknak a Pásztói medencébe vágódó völgyében még volt hó, de az olvadás a széles és 250—300 m magasságú völgyfenéken már erőteljesen előrehaladt, a térfogatsúly már aránylag nagy értéket ért el. A bükki vizsgálati területen (3. táblázat) 1954-ben, a lényegesen szűkebb fővölgy alsó részén a hótakaró víztartalma az átlagnál nagyobb, a térfogatsúlya pedig az átlag körüli, vagy ugyancsak nagyobb volt. A mátrai vizsgálati területen elért eredmények szépen igazolták az általános megállapításokat, a bükki eredmények viszont a kivételekre adtak példát. 2) A szűk mellékvölgyek egészé-, ben (fenéken és oldalán) a hótakaró keletkezésére, öregedésére hasonló megállapításokat tehetünk, mint a tágabb völgyfenéken települt hótakaró életére vonatkozóan az előzőekben tettünk. Természetesen a szűk völgyek zártságából következő védő hatás a hótakaró fizikai sajátságainak kiegyenlítettebb változását eredményezi. A kevésbé meredek Mátrában a víztartalom általában kisebb (4a. ábra), a térfogatsúly nagyobb (5a. ábra) volt az átlagos értéknél. Az átlagtól való eltérés azonban már nem olyan nagymértékű, mint a tágas völgyfenék hótakarójának esetében. A meredekebb bükki vízgyűjtőterületen [8] a zárt mellékvölgyekben a víztartalom az átlagnál nagyobb, a térfogatsúly pedig kisebb volt, úgy, amint azt az előzőekben tárgyaltuk. 3) A hegyoldalakra hulló friss hó mennyiségét ugyancsak szabályozza a szél erőssége, iránya. Szélmentes időben gyakorlatilag azonos vastagságú a hótakaró a vízgyűjtőterület minden részén. Szél esetében a légtömegek mozgásának és a domborzati formáknak térbeli kapcsolata határozza meg a hótakaró víztartalmát. Ha egyenletes a szél és nem túl erős, akkor a vízgyűjtőterületen belül ugyan a szélárnyékban és a széltől nem védett szabad oldalakon eléggé eltérő lesz a hótakaró, s jelentkeznek már kisebb hófúvásos sávok, de ugyanakkor a teljes vízgyűjtőterületen, a különböző égtáji fekvésű hegyoldalakon összesítve, az átlaghoz közelálló értékeket kapunk. Igen erős szél esetében már más a helyzet. Ekkor a hegyoldalak legnagyobb részén alig marad hó és csak a kifejezetten szélárnyékos oldalakon képződik egyéges hótakaró. Természetesen ekkor jól megfigyelhetők a hófúvásos bordák. Ilyen helyzetet tapasztaltunk például 1959 janixárjában a Budai hegyekben, amikor csak egy-két védett szakaszon alakult ki összefüggő hótakaró, de ott igen nagy víztartalommal. A hótakaró tömörödésekor, olvadásakor a különböző égtáji fekvésű hegyoldalakat egységesen, összességükben szemlélve, az olvadási folyamat lassan halad előre, a hótakaró átlagos víztartalma általában nagy, vagy igen nagy, az átlagos térfogatsúly kicsi. Ez a jelenség annak a következménye, hogy a déli, a délkeleti és nyugati oldalaktól eltekintve, a 360°-os teljes körnek kb. háromnegyedén, a sugárzási hatás a hegyoldalak kedvezőtlen égtáji fekvése következtében, rövidebb ideig jelentkezik, mint a közelítően sík völgyfenéken, illetőleg fennsíki területeken. Ez a tétel megállapítható már akkor is, ha az összes hegyoldali észlelési adatot összevonjuk, de — amint már mondottuk — különösképpen feltűnően jelentkezik, ha a déli fekvésű oldalakat a feldolgozásból kihagyjuk. Az említett tételeket különben alátámasztja a növényzeti hatás [9] is. A hegyoldalak általában erdővel borítottak, aminek megfelelően a friss hótakaró keletkezésekor aránylag kicsi a víztartalom, a hótakaró elöregedése során azonban már védő hatást is kifejthet, a növényzet az olvadási folyamatot késleltetheti, tehát a térfogatsúly az átlagos értéknél inkább kisebb, a víztartalom nagyobb. Nézzünk meg ebben az esetben is, az eredmények igazolására néhány vizsgálati eredményt. A mátrai (2. táblázat, 4a—5a. ábra) és a bükki (3. táblázat) mérési eredmények egybehangzóan igazolják az említett tételeket. (A bükki vizsgálatok esetében elkülönítettük a déli oldalak vizsgálati eredményeit.) 4) A gerincek, nyergek, fennsíkok szerepe más a halmozódási és olvadási folyamatoknál, mint a völgyfenék és az oldalak szerepe. A friss hó halmozódásánál természetesen ezeken a területeken is a legjelentősebb tényező a szél, amely a magasan kiemelt gerinceken, nyergeken, fennsíkokon a legszélsőségesebben érezteti a hatását. A szél szabadon alakíthatja itt a friss laza hótakarót. Sok a hófúvásos borda, s megfigyelhetők a szinte teljesen hómentes részek. (Különösen jól figyelhető meg ez a jelenség a Mátrában a Piszkés-tető alatti fennsíkon.) Világosan felismerhető a magasság és a növényzet szerepe is. Mindezek a területek jellegüknél fogva általában magasan fekszenek s így ezeken jelentkezik a továbbiakban részletezendő magassági hatás. A fennsíki növényzet is hozzájárul a hó halmozódásának és olvadásának jellegzetes képéhez. A fennsíki területek az esetek túlnyomó többségében ligetesek, vagy bokrokkal, erdővel körülvett kisebb szántók; legelők. (Ezek a területek több havat tartanak vissza [9]). Mindezeknek a tényezőknek a figyelembevételével általánosságban kimondható, hogy a növényzettől mentes és a szélnek kitett fennsíki területeken a friss hótakaró víztartalma kicsi, ugyanakkor azonban a gyakoribb ligetes, bozótos növényzeti fennsíkokon, vagy erdővel, bozótos területtel körülvett fennsíki szántókon, legelőkön, réteken a hótakaró átlagos víztartalma nagyobb vagy