Hidrológiai Közlöny 1960 (40. évfolyam)

5. szám - Urbancsek J.: Az alföldi artézi kutak fajlagos vízhozama és abból levonható vízföldtani és ősföldrajzi következtetések

402 Hidrológiai Közlöny 1960. 5. sz. Urbancsek J.: Az alföldi artézi kutak fajlagos vízhozama kúp csúcsán elnyelt csapadék és dunavíz aránylag kis ellenállásba ütközve áramlik gyorsan DK-felé az egykori törmelékkúp és az azt átszelő régi folyómedrekben. A középső pleisztocénban a Duna főmedre fokozatosan Ny-felé tolódott, mivel a szerkezeti árok erőteljes süllyedésének megszűnésével a saját törmelékkúpja ebbe az irányba kényszerítette. Az egykori dunamedrek folytonos Ny-felé vándorlása jól észlelhető a mellékelt térképeken, mert Ny-felé mindinkább kisebb mélységben mutatható ki a legnagyobb fajlagos vízhozam. A Riss—Würm interglaciálisban több kisebb EK—DNy és reá harántirányban előállt törés mentén, Harta és Baja között bekövetkezett süllyedés magafelé terelte a Duna fő ágát és azóta a folyó kavics és durvahomok üledékének túlnyomó többségét is itt rakta le. Erre utal az itteni ártézi kutak nagy fajlagos vízhozama is. Az Alföldön ezen a területen ismeretesek a legnagyobb fajlagos vízhozamú fúrt kutak, mert az itt lerakódott kavicsos üledékben legnagyobb a rétegvizek áramlási sebessége. Kalocsán 150—300, Hartán 300—400, Csátalján pedig 100—200 l/p/m az ártézi kutak fajlagos vízhozama. A Kiskunságon, különösen a kalocsai süllyedékterületen ismert nagy fajlagos vízhozam adatokból meder, vagy völgykitöltő durva üledékekre való helyes következtetést igazolja az a sok fúrási szelvény is, amelyek több egymásfelett elhelyezkedő mederkitöltő kavicsszintről tanúskodnak. A Duna a középső levantei korszaktól állandóan a Budapest—Szeged vonalában kialakult erőteljesen süllyedő ÉNy—DK-i irányú tektonikus árkot töltötte fel, de még a felső pleisztocénben is, amikor már a Duna mai völgye kialakult, sok fattyúágat bocsátott a Kiskunság területére, amelyek az ismertetett módszerrel jól kinyomozhatok. ' Más azonban a Tiszántúl területén kialakult ősi folyómedrek genetikus változása. Itt több siillylyedékterület alakult ki és azok egymáshoz viszonyítva mind időben és térben, különbözőképpen süllyedtek le. Ennek következtében a folytonosan változó erózióbázisnak megfelelően a folyók futásiránya egy korszakon belül is különböző volt. Mivel az idősebb képződményekre vonatkozólag kevés fajlagos vízhozamadat áll rendelkezésünkre, ezért meg sem lehet kísérelni a felső pleisztocénnél idősebb folyórendszerek meghatározását. A következőkben azonban, mivel a kis mélységből már sok fajlagos vízhozamadat ismeretes, a csatolt térképmellékletek figyelembevételével (1. és 2. ábra) megszerkeszthető a Riss—Würm interglaciális, illetve felső-pleisztocén folyóhálózat az Alföld területén is. A hegységekről lesiető folyók üledékgyűjtő területei azok a mélyedések voltak, amelyek az Alföld peremén korábbi süllyedések alkalmával már kialakultak. Az Észak-Középhegység folyóinak vizét egy ősi, a peremi süllyedések mentén kialakult EK—DNy-irányú folyó gyűjtötte össze, és szállította a szolnoki szerkezeti árkon keresztül a dunai mélyvonalba. Az erdélyi folyók DK-i peremei a süllyedékek területén építették ki törmelékkúpjaikat, majd több folyó egyesüléséből keletkezett ősi Ér vitte le vizüket ugyancsak a dunai szerkezeti árokba. A felső pleisztocénig az említett peremi sülylyedékek — a Körösök süllyedékterületének kivételével — sorra mind feltöltődtek és ekkor lényeges változás állt be Tiszántúl és az Észak-Alföld ősföldrajzában. Ekkor vált a Körösök vidéke a Tiszántúl erózióbázisává. Ebben az időben Alföld főfolyója a Sajó, amely szerkezeti vonalakat követve folyik át a Hajdúságon, majd a Hármaskőrös mai medrének irányában elérte a mai Tisza vonalát és ott a dunai szerkezeti árok mély vonalát követve D-felé haladt. Jobb partján felvette a Zagyvát, Tárnát és az Eger-patakot, amelyek, miután feltöltötték az északi peremi süllyedéket, eróziós mederrel folytak át az Alföld közepén magasan maradt nagykunsági pannon-táblán. A Sajóba K-felől a Szerencsi-patak, valamint a Bodrog, Latorca és a Borzsa ömlött, amely utóbbi három folyó a nyírségi és részben a hajdúsági pannontábla pleisztocén feltöltésében vett részt. A Tiszántúl másik nagy folyója az Ér, az ősi Tisza, Szamos és Kraszna vizét szállította a Körösök süllyedékterületére a mai Ér és Berettyó vonalában, majd a Körösökkel egyesülve beleömlött a Sajóba. Körösök a mai medrük futásirányát követték, azonban bővebb vizű folyók voltak, mivel a Fehérkőrös D-felől felvette a Maros törmelékkúpjának É-i szárnyán szerteágazó ősi Marosnak a körösi süllyedékterület felé tartó több ágát. A Maros, miután Lippánál az Alföld területére ért, széles törmelékkúpot épített ki, amelynek É-i szárnya a Körösök süllyedékteriilete, D-i szárnya pedig a dunai tektonikus árok felé lejtett. Ennek megfelelően vizét részben a Fehérkörös gyűjtötte össze, részben pedig a dunai mélyvonalba folyt le. Az Alföld folyórendszerének felső pleisztocénkori állapota az ó-holocénben ismét megváltozott. Ekkor süllyedt meg a Szernye-mocsár, Écsedi-láp, Bodrogköz, Taktaköz és a Jászság É-i része. Ezek a mélyedések az ősi Tisza újabb erózióbázisai lettek és ezeknek a süllyedéseknek megfelelően alakult ki a Tisza vízrendszere. A Körösök süllyedékterülete a korábban odatorkolló folyók nagy részét elvesztette, mert az előbb ismertetett mélyedésekben kialakult új tiszai mélyvonal lett a peremi folyók új vízgyűjtője. A szerző egyik korábbi dolgozatában [12] rámutatott arra, hogy az ősi folyók irányát nyomon lehet követni az Alföld egyes területén — mint a Duna-Tisza közén és a Nyírségen — a rétegvizek vasasságának figyelembevételével is. Az ártézi kutak vizének rétegeredetű vasassága ott a legnagyobb, ahol a lemélyített fúrással valamely eltemetett folyó medrének durvaszemű hordalékát tárták fel. Ha összehasonlítjuk a rétegvizek vasasságát és fajlagos vízhozamát feltüntető térképeket, azonnal szembetűnik, hogy a két térképről megrajzolható ősi folyórendszerek egymással azonosak, így mind a két módszer egymást kiegészítve alkalmasnak bizonyul a régen eltemetett folyó-