Hidrológiai Közlöny 1960 (40. évfolyam)

5. szám - Károlyi Z.: Zátonyvándorlás és gázlóalakulás – különös tekintettel a magyar Felső-Dunára

HIDROLOGIAI KÖZLÖNY 40. ÉVFOLYAM 5. SZÁM 349—436 oldal Budapest, 1960. október HIDROLOGIA Zátonyvándorlás és gázlóalakulás — különös tekintettel a magyar Felső-Dunára KÁROLYI ZOLTÁN, a műszaki tudományok kandidátusa Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet, Budapest A zátonyvándorlást általában a szabályozás kellemetlen kísérőjelenségének tekintik, amely a hajózást zavaró elfajulásokat okozhat • Az alábbiakban kimutatjuk, hogy a zátonyvándorlás és a gázlók alakulása között szoros kapcsolat van, tehát a zátony vándorlás leküzdése, keletkezésének, okainak feltárása a folyamszabályozás egyik fontos, nálunk kellő figyelemre nem méltatott feladata. 1. A zátony vándorlás jelenségeinek leírása A folyó szakaszjellege szerint általában kétféle zátonyt különböztetünk meg : a) Feltöltődő, vagyis alsószakasz jellegű folyószakaszon a meder közepén keletkeznek lerakódások, amelyekből idővel szigetek, mederelágazások fejlődnek ki. Az ilyen zátonyok a vízjárás különbözősége szerint kisebb mértékben mozognak ugyan, de ezek a mozgások általában nem szabályosak és nem törvény szer űek. b) Középszakasz jellegű, kanyargós folyószakaszokon a kanyarultit domború oldalán mindig keletkezik kisebb-nagyobb zátony, amelynek azonban határozott, jól követhető és magyarázható mozgásai vannak. A továbbiakban főleg ennek az utóbbi zátonyfajtának tulajdonságait vizsgáljuk, mivel az alsószakasz jellegű folyóik kisvízszabályozása is a kanyarulatok szabályos egymásutánjának — tehát tulajdonképpen a középszakasz jelleg — előállítására törekszik. Ismeretes, hogy kanyarulatok domború oldalán zátonyok keletkeznek, ezért a gyakorlatban inkább ezekkel a domború oldali zátonyokkal találkozunk. Meg nem kötött, szabadon vándorló medrű, természetes állapotban levő folyóknál a zátonyvándorlás tulajdonképpen azonos a folyómeder vándorlásával. A kanyarulatok egymásutánjában a víz csavarvonalú mozgása következtében a homorú oldalon a leszálló vízmozgás a partot alámossa, partszaggatást és medermélyülést okoz és az itt megmozdított hordalék a domború oldali zátonyon lerakódik. Friedkin [1] színes hordalékkal folytatott kísérletekkel beigazolta, hogy a homorú oldalról elmosott hordalék legnagyobb része csak az ugyanazon az oldalon következő zátonyig folytatja útját, ott lerakódik és csak nagyon kis része keresztezi a sodorvonalat a szemben fekvő zátony felé. Viszont azt is kimutatta, hogy a felülről jövő hordalék mozgása sem folytonos, átmenő, hanem többnyire szakaszos ; egyes helyeken lerakódik, más helyről pedig új hordalék indul útnak. A hordalék tehát folyton cserélődik, egy-egy szem csak aránylag rövid utat tesz meg. Közelebbről vizsgálva a zátonyokat, látjuk, hogy orruknál a rézsüjük nagyon enyhe hajlású. Olyan vízállásnál, melynél a víz a zátonyt ellepi, a hordalék felmászik a zátony tetejére, azon végighalad és legtöbbször bizonyos rétegvastagságban előrenyomulva, lerakódik rajta. Ez a lerakódás meredek rézsűben végződik és ha a víz hirtelen leapad, a zátony tetején jól megkülönböztethető a lépcsőzetes rétegvégződés (la ábra). Ezt a jelenséget árvíz után a legtöbb erősen hordalékos folyó zátonyain meg lehet figyelni. Ha az árhullám hosszabb tartamú, akkor a hordalék végig gurul a zátonyon és a végén a mélybe csúszva megáll. A zátonyok alsó vége mindig meredek, a hordalék víz alatti természetes rézsűjének megfelelő lejtőjű (lb ábra). A mederfenéken a domború oldal felé irányuló keresztáramlás által hajtott hordalék a zátony oldalát építi, nagyobb víznél innen is felmászik a zátony tetejére, kisebb víznél pedig a zátony alsó végét hosszabbítja. Ezért a zátonyok víz felőli