Hidrológiai Közlöny 1959 (39. évfolyam)

6. szám - Berencsi György - Vecsey Zoltán : Adatok a fürdés járványtanához

474 Hidrológiai Közlöny 1959. 6. sz. Berencsi Gy.—Vecsey Z.: Adatok a fürdés járványtanához Jensen táptalajon 8 hétig tartó inkubálás alapján történt. Egy-egy vízmintából 50 ml-t dolgoztunk fel, mindig frissen, azonnal a vízminta vétele után. Eredményeinket az 1. és 2. táblázat szemlélteti. A táblázatok mutatják a vizsgálat időpontját, a víz hőmérsékletét, a fürdő forgalmát és a tenyésztés mykobakteriológiai eredményeit. Kiderül, hogy két ízben Mykobaktérium tuberkulózis humánumot sikerült kitenyészteni, amit nemcsak a tenyészmorfológiai kéj), hanem az állatkísérlet is igazolt. Látható, hogy a Mykobaktérium tbc. kitenyésztése egymás után következő napokon sikerült, feltehetően ugyanabból a vízből. E lelet közegészségügyi . jelentősége nem vitás. A fürdővízben lévő kórokozó bárkinél, de elsősorban gyermeknél okozhat giimőkórt. Az ilyen víz Schmidt szerint könnyűszerrel lehet tiidőgümőkór okozója, mivel a vízben fürdő krákogó fürdőző a fertőzött vizet légutaiba is beszívhatja. A kórokozó a vízbe, nyilván nyilt giimőkóros betegből került. Manapság a modern gümőkór-ellenes gyógyszerek birtokában, ugyanis nem ritkaság, hogy nyílt giimőkóros betegek egyensúlyban tarthatók, közérzetük lényegesen nem zavart, s így feltételezhető, hogy időnként közös fürdőket is felkeresnek. E tényt saját tapasztalataink is alátámasztják. TBC intézet laboratóriumában ugyanis a hosszú évek folyamán az ott dolgozó a betegeket megismeri, s a laboratóriumi vizsgálati leletek ismeretében többé kevésbé tudja az egyes betegek sorsát. Nemegyszer előfordul, szinte naponta, hogy a fertőző betegeket felismerjük a mindennapi életben, nemritkán a fürdőkben is. Az ilyen mykobakteriumot ürítő beteg a fürdőzés sajátos jellegénél fogva könnyedén fertőzheti a vizet. A vízbe került Mykobaktérium tbc sokáig megtartja fertőzőképességét. Gaustadt, Mitscherlich adatai is nyomatékosan alátámasztják a tbc-vel fertőzött víz egészségügyi jelentőségét. Az elmondottak a vízhigiénikus számára két követelményt jelölnek meg. Találni kellene valami olyan megoldást, amelynek révén a közös fürdőből a fertőző gümőkórós betegek kirekeszthetők volnának. Másrészt szükséges a megfelelő vízmennyiség, a víz korszerű frissítése, hogy a kórokozók a felhígítás révén is hatástalanná váljanak. A táblázatokból még egy érdekes tény olvasható ki. 18 esetben sikerült úgynevezett sárga savállót kitenyésztenünk. Tudjuk, hogy a mykobakteriumok genusába számos különböző mykobaktériumféleség tartozik. Ezek között vannak olyan törzsek, amelyek különböző színárnyalatú intenzív sárga színűek a tenyészetben. Régebben az volt a felfogás, hogy az ilyen mykobaktérium törzsek szaprofiták. Néhány év óta azonban mind több és több olyan adat merül fel, amely bizonyos sárga törzseket alkalmi kórokozóként jelöl meg (Annotation Lancet, Baldurin, Beaven, Beaven és Bayne, Cummings és Williams, Feldmann, Davies és Andberg, Griffith. Gróh, Keith, Weed és Needham, Pinner, Schiff és Tarshis, Schmidt, Hoffmann és Steenken, Steenken és Landau, Tarshis, Wenkle, Loomis és -Jarboe, Wolinsky, Smith és Mitchett, Wilson és Morton, Young). Sőt olyan adat is létezik, amely fürdővízben talált sárga mykobakteriumokat bizonyos bőrbetegség kórokaként könyveli el (Hauduroy). Pongor szerint, habár az ilyen sárga törzsek tengeri malacra nézve nem pathogének, fehér egérben típusos gümős elváltozást hoznak létre. Meissner úgy véli, hogy az ilyen fakultatíve kórokozó sárga törzseknek különleges viselkedésük van bizonyos modern gümőkór-ellenes gyógyszerekkel szemben. A vízből kitenyésztett törzsek jelentősége ma még kétségtelenül nem tisztázott. Annyit azonban lehet állítani, hogy ezeket a leleteket egyelőre lebecsülni nem szabad, hanem további vizsgálatokkal kell arra törekedni, hogy egészségügyi jelentőségük és szerepük végérvényesen tisztázódjék. Az elmondottak alapján az alábbiak látszanak indokoltnak. 1. Átmenetként egyelőre meg kell állapítani a technikai, népgazdasági és higiéniai elvek nagyvonalú szem előtt tartásával, a fürdőzőknek azt a maximális számát, amelyet egy-egy fürdőben túl nem léphetnek. 2. A jövő számára ki kell dolgozni azokat a normákat, amelyek a fürdők kapacitását a higiéniára tekintettel meghatároznák. Ezeknek a normáknak egyelőre az újonnan létesítendő fürdők tekintetében volna irányt adó szerepük. 3. A legnagyobb gonddal kell őrizni azokat a természetes vizeket, amelyek jelenleg egészségügyileg még elfogadhatók. Ezeket a vizeket meg kell óvni minden olyan beavatkozástól, amelyek a vízhigiéniát veszélyeztethetik. Ezzel nemcsak magunknak, hanem a jövő generációnak is tartozunk. 4. Minden rendelkezésre álló eszközzel oda kell hatni, hogy a „vad" vizekben való fürdés, elsősorban a gyermekek részéről megszűnjék. 5. Keresni kell olyan megoldást, amely lehetővé tenné, hogy fertőző betegek, különösen pedig nyilt giimőkóros betegek közös fürdőket ne látogathassanak. IRODALOM Alföldy Z. és Fűzi M. : Népegészségügy 2, 104 (1950). Annotatións. Lancet 25, 1080 (1957). Baldivin E. R. : Amer. Rev. Tubere. 45, 756 (1942). Beaven P. W. : Amer. J. Dis. Child. 29, 1270 (1930). Beaven P. W. and Bayne J. : J. Infect. Dis. 49, 399 (1931). Bolberitz K. : Hidr. Közlöny 33, 183 (1953). Bolberitz K. ós Török P. : Hidr. Közlöny 33, 185 (1953). Brüss M. : Die Wasserwirtschaft 42, 9 (1951). Büsing K. H. : Areh. Badewesens 8, 10 (1955). Büsing K. H. : Kongr. Deutsch. Gesellsch. Badewesens 1956. Cummings S. L. and Williams E. M. : Tubercle lő., 49 (1933). Dabis L. : C. r. I. Cong. Internat. Stat. Balnéaires Budapest 1937. Dabis L. : Székesfőv. Közeg. Int. jelentése 1932. Dabis L. : Székesfőv. Közeg. Int. jelentése 1937. Fazekas Á. és Bíró Zs. : Népegészségügy 10, 1 (1953) Feldmann W. H., Davies R. and Andberg W. : Amer. Rev. Tubere. 48, 82 (1943). Fritseh W. : Desinf. und Ges. Wesen 47, 137 (1955). Fűzi M. : Orvosi Hetilap 26, 810 (1949). Gaustadt: eit. Büsing: Kongr. Deutsch. Gesellsch. Badewesens 1956. Griffith A. S. : Tubercle 15, 53 (1933). Gróh E. : Magyar Orvosi Archívum 5 (1940). Harmsen H. : Stádtehyg. 3, 3 (1952). Jeney E. és mtsai : Népegészségügy 8, 1 (1952).