Hidrológiai Közlöny 1959 (39. évfolyam)
5. szám - T. Dvihally Zsuzsa: Optikai vizsgálatok a váci Duna-ág alsógödi szakaszán
Dvihally Zs.: Optikai vizsgálatok a váci Duna-ágban Hidrológiai Közlöny 1959. 5. sz. 361 gálatok során a víz zavarosságának maximuma (d 5 = 55%), a lebegőanyagtartalom maximumával (183 mg/l III. 3.), és minimuma (d 5 — 87%), a lebegőanyagtartalom minimumával (26 mg/l II. 5.) egyidejű. Szemléletesebben kifejezve még jelentősebbnek tűnnek az ingadozások, ha a következőképpen tüntetjük fel: míg a télvégi vizsgálatok alkalmával az aránylag kevés lebegőanyagot tartalmazó víznek kb. 83 em-es mélységében, addig a tavaszi, lebegőanyagban dúsabb víznek már 19 cm-es mélységében csökken a fényintenzitás a felszínre jutó napfény intenzitásának 0,1-ére. Az eddigi legtisztább, a (II. 5.) nagy Duna vizére vonatkozó adatok : 83 cm mélybe lejut a beeső fény 10,0%-a, 100 cm mélybe lejut a beeső fény 6,2%-a, 200 cm mélybe lejut a beeső fény 0,4%-a, 300 cm mélybe lejut a beeső fény 0,025%-a. A nagy Duna vizének átlátszósága az eddigi vizsgálatok során a legzavarosabb (III. 3.) vizben : 19 cm mélybe lejut a beeső fény .... 10,0%-a, 100 cm mélybe lejut a beeső fény .... 0,0000ü%-a. Az általunk mért legnagyobb lebegőanyagmennyiség kb. a fele a Penck (1890), Tőry (1952) által megfigyelt legnagyobb értéknek. Ebből arra következtethetünk, hogy adódhat olyan időszak is, mikor a Duna vizének már pár cm-es mélységében is jelentős mértékű fényveszteség lép fel. A Duna gödi szigetmelléki ágában jóval kevesebb a lebegőanyag mennyisége, ezért az optikai viszonyok is különböznek a nagy Dunáétól. A gödi szigetmelléki ág legátlátszóbb vizére vonatkozó adatok (II. 18.) : 100 cm mélybe lejut a felszíni fény 16,0%-a, 125 cm mélybe lejut a felszíni fény 10,0%-a, 200 cm mélybe lejut a felszíni fény 2,5%-a, 300 cm mélybe lejut a felszíni fény 0,4%-a. A gödi szigetmelléki ág legzavarosabb vizére vonatkozó adatok (III. 3.) : 28 cm mélybe lejut a beeső fény 10,0%-a, 100 cm mélybe lejut a beeső fény 0,025%-a. A gödi szigetmelléki ág 2—2,5 m mély vizében tehát kedvezőbbek a fényáteresztési viszonyok, mint a nagy Dunában, de szubmerz vízi növényzet kialakulásához tartósan nem megfelelőek. A vízalatti növényzet fejlődéséhez a felszíni fényintenzitásnak legalább 3—4%-ára van szükség (Pearsall, Ullyott, 1933). Ilyen viszonyok a gödi szigetmelléki ág vizében csak a télvégi vizsgálatok során uralkodtak. A mellékág stagnáló vize márciustól kezdve fokozatosan zavarossá és sárgás színűvé vált (a sárgás szín a laboratóriumban a lebegőanyag leülepedése után sem tűnt el, tehát a víz molekuláris eloszlású festékanyagától származik), de vize kevésbé zavaros, mint ugyanazokban az időpontokban a nagy Duna vize. A tó vizének áteresztőképessége a Dunához és a holtághoz képest igen nagy, erősen megközelíti, sőt el is éri a desztillált víz fényáteresztőképességét. Feltűnő, hogy lebegőanyagtartalma ennek ellenére aránylag nagy, valószínűleg durvább részecskékből áll, melyek súlya nagy, de a fény áthaladásának útját nem akadályozzák olyan mértékben, mint az ugyanolyan tömegű, de diszperzitása folytán nagyobb fedőképességű szemcsék. Sauberemek a Dunára vonatkozó adataival saját adataink nagyságrendileg megegyezőek. Első adata nyilván tisztább vízre vonatkozik, mint a mi esetünkben legtisztábbnak minősülő víz, „erősen zavaros" jelzésű vízénél viszont a mi III. 3-i vizünk zavarosabb. Az általa vizsgált „zöldessárga" és „sárgás" színű holtág vizének optikai jellemzői a gödi szigetmelléki ághoz egészen közelállóak. 2. Biológiai szempontból nemcsak a vízbe lejutó fény mennyisége, hanem spektrális összetétele is fontos. A szelektív fényabszorbció az eddigiek alapján a nagy Duna esetében a zavarosság fokától nem függ. A különböző hullámhoszszakhoz tartozó extinkciós együtthatók ugyanazon vízmintában csak kismértékben különböznek, az abszorpciós görbék lefutása tehát nem meredek. A nagy Duna esetében minden alkalommal a spektrum sárgászöld-zöld része hatol át legnagyobb mértékben a vizén. Adatainknak a desztillált vízzel való összehasonlításakor szembetűnő a nagyságrendi különbség : míg a tiszta víznek csak kb. 200 méteres rétege, addig a Duna vizének az eddigi mérések eredményei alapján minimális értékben 16 cm-es, maximális értékben 66 cm-es rétege abszorbeálja a bejutó kék fény 90%-át. A tiszta víz a vörös fényt sokkal erősebben, míg a Duna vize a kékkel kb. azonos mértékben nyeli el. Míg az eredeti fény vörös tartományának 10%-a a tiszta víznek kb. 10 méteres mélységébe, a Duna vizébe az eddigi legkevesebb lebegőanyagtartalom esetében 63, a legtöbb lebegtetett hordalék esetében 18 cm mélységbe jut le.Több mérésünk alkalmával a vörös tartomány transzmissziója nagyobb, mint a kéké (hasonlóan Sauberer eredményeihez). A gödi szigetmelléki ág esetében a télvégi vizsgálatok alkalmával a kék fény jut legmélyebbre a szigetmelléki ág vize abszorbciós görbéjének lefutása ezidőben megegyező irányú a tiszta vizével, de annál kevésbé meredek lefutású. A víz sárga színeződésével és lebegőanyagban való meggazdagodásával a szelektív fényabszorció megváltozik, a nagy Dunához hasonlóan a sárgászöldzöld tartomány transzmissziója a legnagyobb mértékű (Raleigh-féle hatás). A nagy Duna vize és a gödi szigetmelléki ág extinkciós együtthatói között nagyságrendi különbség nincs. A tó vizének abszorbciós görbéi minden esetben a desztillált vízzel megegyező irányúak, esetleg meredekebbek. Minden esetben a legnagyobb, sőt a tiszta vizét is eléri a kék fény abszorbciója, legkevésbé pedig a vörös tartomány sugarai hatolnak át. Különböző zavarosságok esetén a víz különböző mélységeiben a napfény spektrális összetétele igen nagymértékben megváltozik. Példa
