Hidrológiai Közlöny 1959 (39. évfolyam)

2. szám - Béltelky Lajos: Mélységbeli rétegvizeink minőségi számbavétele az ivóvízellátás szempontjából

112 Hidrológiai Közlöny 1959. 2. sz. Bélteky L.: Mélységbeli vizeink minőségi számbavétele tőén, egy vizsgálat eredményét fogom ismertetni. Egy Békés megyei községben a 64—70 m-es rétegre telepített kútból vettek vizet. A kompresszorral percenkint 85 liter hozammal kivett vízben a vegyvizsgálat 0,67 mg/l vasat talált. 30 percliteres kéziszivattyúval kiemelt vízben literenkint 1,25 mg volt a vas, a nyugalmi állapotban kivett víz vastartalma pedig 2,75 mg volt literenkint. A tapasztalat azt mutatja s ezt az OKI vizsgálatai is megerősítik, hogy a mélységbeli vizeink vastartalmának csak egy része rétegeredetű, a másik, gyakran a nagyobbik része, nem a víztartó rétegből származik, hanem a víz agresszív hatásának következtében a kút vas béléscsövéből oldódik ki. A víz agresszív hatása legtöbbször a víz szabadszénsav tartalmára és az ezzel összefüggésben levő pH értékére és oldott oxigén tartalmára vezethető vissza. A vasas víznek tehát rendesen van egy bizonyos mértékű alapvasassága, amely a homokréteget alkotó kőzetszemcsék oldódásából származik s ehhez járul az agresszivitás folytán a béléscső korroziójából származó vasasság, amely a víz áramlási sebességétől függően változik. Van olyan víz, amelynél a rétegeredetű vasasság a túlnyomó, egy, vagy több mg/l, s van olyan, ahol a rétegeredetű vasasság nem éri el a 0,2 mg/l-t s a víz az agresszivitás következtében lesz túlságosan vasassá, ha a kutat Mannesmann csővel béleljük. Az előbbi esetben csak vastalanítással lehet a vizet elfogadhatóvá tenni, míg ez utóbbi esetben elég a béléscső korrozióját megakadályozni. Arra vonatkozólag, hogy hazánk tájegységein s annak kisebb részein a mélységbeli vizekben kimutatott vasasság milyen mértékben rétegeredetű, vagy agresszivitás okozta, korszerű eszközökkel rendszeres vizsgálatot — tudtommal — még nem végeztek. Ehhez a vizsgálathoz mélységbeli mintavevővel közvetlenül a vízbeáramlás szintjében kell vízmintát venni, ahol a víz még nem, vagy alig érintkezett a béléscsővel. Tapasztalataim szerint az ország északkeleti részén, a Duna és Dráva völgyében észlelt nagymértékű vasasság, lia a víz még hozzá kemény is, túlnyomóan rétegeredetű, ott tehát a korrozió megakadályozásával legfeljebb a víz még nagyobbmértékű elvasasodását lehet csak elkerülni, van azonban olyan terület is, amiről az előbb is megemlékeztem, ahol a víznek nagymérvű agresszivitása mellett a keménysége is magas, pl. a váli völgy és Székesfehérvár környéke. A korroziónak, mint kémiai folyamatnak az ismertetésével nem szándékozom foglalkozni, hanem azt kívánom érzékeltetni, hogy a népgazdaság szempontjából milyen nagy gazdasági előnynyel járna, ha a mélyfúrású kutak béléscső-korrozióját meg lehetne akadályozni. Első eredmény az volna, hogy a túlnyomóan vasas vizű kutak arányát jóval 60% alá lehelne csökkenteni s ezzel — ami pénzben ki sem fejezhető — a víz minőségét lehetne megjavítani, azonkívül nagyszámú vastalanító költségét lehetne megtakarítani, továbbá, — ami szerintem szintén nagyjelentőségű volna — meg lehetne akadályozni a kutak béléscsövének átmaródását, vagyis meg lehetne hosszabbítani a kutak élettartamát. Hazánkban az új kutak számát —- hozzávetőlegesen — évente 5—600 db-ra tehetjük. Azért hozzávetőlegesen, mert a magániparosok és különböző ktsz-ek működésének felélesztése óta nincs módjában sem a Vízügyi, sem a Földtani Főigazgatóságnak, hogy az országban készített összes új kútról nemhogy részletes adatokat, de még tudomást sem szerezni. A beépített csőmennyiség évente 60—70 000 fm-re, illetőleg 900—1000 tonnára tehető, a létesített kutak értéke pedig meghaladja az 50 millió forintot. Ilyen nagyértékű beruházások élettartamának meghosszabbításáról van szó, azonkívül a mélységbeli rétegekből fakadó és évenkint 100—110 m

3/perc-nyi vízkészletnövekedés tetemes részének minőségi szempontból való feljavításáról. Nagy jelentőségű volna a korrozió megakadályozása vízgazdálkodási szempontból is, mert jobban ki lehetne használni azokat a kismélységű és durvaszemcsézetű, nagy fajlagos vízhozamú aggresszív vizű rétegeket is, ahol jelenleg a nagyobb mélységben levő, finomabb szemcsézetű kis vízhozamú rétegre való továbbfúrással próbálkoznak kevésbbé vasas vizet feltárni. Láthatjuk mindezekből, hogy a korrozió elleni védekezés a hazai ártézi kútfúrás egyik legégetőbb kérdése, melynek megoldása a népgazdaság számára pénzben ki sem fejezhető gazdasági előnyöket hozna. A korrózió elleni védekezés eddigi módszerei hazánkban Mélységbeli vizeink agresszivitását és ennek a Mannesmann béléscsőre kifejtett kártékony hatását már Zsigmovdy Vilmos felismerte és hatásosan védekezett is ellene. O belülről kifúrt és kívülről esztergált vörösfeny

rő béléscsövet épített a furatba s a csőkapcsolásra pedig vörösréz összekötő darabokat használt. A fúrásnál a köpenycsöveket nem húzta vissza s a béléscső kezdő szakaszán, ahol az üzemi vízszint ingadozás lejátszódott, öntöttvas csövet épített be. Munkája jóságát és az alkalmazott módszer helyességét bizonyítja, hogy az általa 40—50 évvel ezelőtt, sőt még régebben készített kutak nagy része ma is használatban van és üzemképes. A vörösfenyő béléscső használatát — sajnos — ártézi kútfúróink nem vették át. A verseny rávitte őket a minél olcsóbb kivitel alkalmazására s aztán a pozitív kutaknál, amely minden kútfúró bevallott, vagy be nem vallott célja volt, az állandó vízáramlás miatt nem is okozott annyi kellemetlenséget az agresszivitás, mint negatív kutaknál, ahol a béléscsőből a levegővel való érintkezés következtében a szivattyúzás kezdetén zavaros, opálos víz jött ki s ez elvette a fogyasztók kedvét a víz használatától. Sok helyen most is azért szedik le az elzárócsapot az ártézi kútról és hagyják állandóan folyni a kutat, mert észre-