Hidrológiai Közlöny 1959 (39. évfolyam)

2. szám - Béltelky Lajos: Mélységbeli rétegvizeink minőségi számbavétele az ivóvízellátás szempontjából

110 Hidrológiai Közlöny 1959. 2. sz. Bélteky L.: Mélységbeli vizeink minőségi számbavétele A megengedett vastartalom az Orsz. Közegészségügyi Intézet szerint a közkutak vizében literenként legfeljebb 0,2 mg. Az ÉM Építési főosztály 7/1957. sz. rendelete szerint központi vízellátás céljára 0,3 mg/l-nél vasasabb vizet nem lehet felhasználni. A 448. sz. M. Sz. szerint ugyanis literenként 0,3 mg-ig tűrhető a vasasság. A vasasság mértékének megyénkénti feldolgozását az OKI végezte el s annak eredményét az 1954. febr. havi ivóvízellátási ankéton dr. Papp Szilárd mutatta be [5]. Az összefoglaló kimutatás szerint országos átlagban 65,4%-ot tesz ki a 0,5 mg/l-nél vasasabb vizek gyakorisága. A vasasságot illetőleg ugyancsak a tájegységek szerinti feldolgozást alkalmaztam. A vastartalomra három csoportot állítottam fel. Literenként 0,2 mg megengedett, 0,2—0,5 mg még tűrhető és 0,5 mg-nál több, már fogyasztásra alkalmatlan. A közel 3000 db kút adatai alapján az egyes vasassági kategóriák százalékos gyakorisága országrészenkénti és országos átlagban a következő : [mg/l] 0—0,2 0,2—0,5 0,5— 0/ /o Dunántúl 16,4 28,1 55,5 Duna—Tiszaköz . ' 9,2 26,8 64,0 Tiszántúl 10,4 28,9 60,7 Országos átlag . . . 12,2 28,0 59,8 Az eredmény tehát a 3. kategória 59,8%-os értékét illetőleg látszólag valamivel kedvezőbb, mint az OKI 1954. évi statisztikája szerinti 65,4%. Ezzel kapcsolatos észrevételekről a későbbiekben még szó lesz. Külön-külön vizsgálva az ország három nagy területét, az állapítható meg, hogy a túlságosan vasas kutak százalékos gyakorisága legkisebb, 55,5% a dunántúli területen s legnagyobb, 64,0% a Duna—Tisza közén, beleértve a Tisza vonaltól északra elterülő országrészt is. Ez a beosztás azonban nem ad kellő jellemzést a vasasság területi megoszlásáról, mert a legvasasabb északkeleti rész az 52 és 53. sz. és 49. sz. tájegység a Tisza vonalától délre fekvő Tiszántúlhoz tartozik. A legkisebb vasassági kategóriába (0—0,2 mg/l) tartozó vizek gyakorisága legnagyobb a Dunántúl s legkisebb a középső országrészben. Tájegységenkénti beosztás szerint igen nagy, 100%-os a nagyon vasas vizek arápya a 46. sz. tájegységen, vagyis a Bodrogközben s utána következik az 52. és 53. sz. területegység, tehát Szabolcs és Szatmár megye, 85,2, ill 76,1%-kal, továbbá a 49. és 48/2. sz. tájegység 80,7 és 75,4%kal. Ezeket követi a 42. 44. sz. területegység 70%-ot meghaladó gyakorisággal. Dunántúl igen vasas vizeket találunk — több mint 70%-os gyakorisággal — a 10. és 12. sz. tájegységeken, vagyis a Dráva völgyében és Sárbogárd környékén. Megállapíthatjuk tehát, hogy a legtöbb vasas vizű kút az ország északkeleti részén van s ezek után következnek a hordalékkaviccsal feltöltött folyóvölgyek és a Sebes- és Fehérkörös közti pleisztocén depressziós terület. Vannak ezenkívül a tájegységeken belül is olyan körülhatárolható területek, ahol a 0,5 mgnál több vasat tartalmazó vizek aránya meghaladja a 75%-ot. A Dunántúlon pl. igen vasas vizekeí találunk a Dráva völgyén kívül Győr—Csorna környékén, a tiszántúli 50. és 51. sz. területegységnek a tiszamenti részén. A 48/1. sz. tájegységhez tartozó, Debrecentől K-re és DK-re levő terület kútjainak vize ugyancsak túlzottan vasas. Kiterjedését illetőleg azonban a Dunántúl jóval kisebb az a terület, amelyen a túlságosan vasas vizű kutak aránya meghaladja a 75%-ot, mint az ország keleti felében. Legkedvezőbb a helyzet vasasság szempontjából a Dunántúlon a 13. és 17. sz. területegységeken, a Duna-Tisza közén a 37. és 39. sz., a Tiszántúl pedig a 48/4. sz. tájegységeken. Az egyes területegységeken belül ugyancsak vannak olyan körülhatárolható területek, ahol vasasság szempontjából igen kedvező a helyzet, ahol a kutak vizének többsége literenként 0,5 mg-nál kevesebb vasat tartalmaz. Ilyen terület a Dunántúlon Szigetköz, a Zala völgye, Szombathely, Nagykanizsa és Pécs környéke, Tolna megye északi és Somogy megye keleti része. A Duna— Tisza közén Kecskemét és Hatvan környéke, a Tiszántúl az 50. és 51. sz. területegység délkeleti része, végül a Tisza jobb partján a Sajó torkolat környéke. Megemlítem még, hogy a 0—0,2 mg/l, tehát a legkevesebb vasat tartalmazó vizek gyakorisága az 5., 39., 2., 48/4. és 8. sz. területegységeken a legnagyobb. A 2. térképen közel 3000 db kút vizének vizsgálata alapján a 0,5 mg/l-nél .vasasabb vizek százalékos gyakoriságát tüntettem fel tájegységenként. Különböző vonalkázás jelzi a 71—100., 56—70., 41—55. és a 25—40%-os gyakoriságot. A fehéren maradt tájegységekről nincs kellőszámú adat. A kutak átlagos mélységét bekarikázott szám tünteti fel. A vasasság különböző mértékének 100 m-es mélységbeli tagozódását illetőleg a 2. táblázat azt mutatja, hogy a mélység növekedésével főleg a Tiszántúl a vastartalom, illetve a túlzottan vasas vizű kutak gyakorisága csökken, a Dunántúl nagyobb részén viszont a» vasasság a mélységgel növekedik. Bizonyos területeken, így pl. a 48/3. és az 51. sz. tájegységeken 400, ill. 200 m mélységen túl ismét vasasabbá válik a víz. Ez az utóbbi jelenség, mely valószínűleg az agresszivitás fokozódásának a következménye, tapasztalható pl. Mezőtúron, Kisújszálláson, Mezőhegyesen. Dr. Papp Szilárd szerint [6] főképp a túlságosan lágy és sószegény vizek erősen agresszívek, mert ezeknek tartozékos szabadszénsava kevés, tehát azt a vízben jelenlevő csekély szabadszénsav is könnyen túllépheti. E megállapítás helyességét igazolja, hogy az említett helységek területén a mélyebb rétegek