Hidrológiai Közlöny 1958 (38. évfolyam)

5. szám - Dr. Kiss István: A vízvirágzásról

Hidrológiai Közlöny 1958. 6. sz. Jfl3 T TMNOT OrT A AZ állóvizekben mind gyakoribb lesz a mikroszervezetek felszaporoIjllull vJ-iV/VTl-fA dása révén kialakuló vízvirágzás. A jelenségről e tanulmány a legfontosabb szempontok alapján áttekintést nyújt. A vízvirágzásról Dr. KISS ISTVÁN tanszékvezető főiskolai tanár (Szeged) Az édesvizekben plantonikus életmódot élő fotoautotróf mikroszervezetek gyakran hatalmas mértékben felszaporodnak, olyannyira, hogy tömegjelenlétükkel a vizet is színesre festik. Ezt a jelenséget vízvirágzásnak szokás nevezni. Bár e jelenséget számos egysejtű vagy többsejtű mikroszervezet létrehozhatja, mégis a vízvirágzás („flos aquae") kifejezést sok kutató csak a kékalgák (Cyanophyta) tömegprodukcióinak megjelölésére használta. Hazai irodalmunkban tágabb értelemben használatos e kifejezés. Kol [10] pl. már 1931-ben határozottan kimondotta, hogy az ún. neuston-jelenség is vízvirágzás. A „vízvirágzás" elnevezés éppen a tömeges felszaporodás vizet színező szerepéből ered, s elsősorban Linné nyomán terjedt el a tudományos irodalomban. Linné az egyik leggyakoribb vízvirágzásalkotó kékalga fajt, az Aphanizomenon flos aquae-1 írta le Nostoc flos aquae néven. Huber— Pestalozzi [3] és Messikommer [12] a „PlanktonInvasionen" kifejezést használják a vízvirágzások megjelölésére. Az elnevezés azt fejezi ki, hogy a vízvirágzás jelensége rendszerint hirtelen lép fel. A vízvirágzások többsége „robbanás-szerűen", 1—2 nap, vagy néhány óra leforgása alatt szokott kifejlődni. Rapaics [15] szerint először a szervezetek a mélyben felhalmozódnak, s csak azután emelkednek a felszínre. Ő e jelenséget a baktériumok járványos felszaporodásával állítja párhuzamba, s megjegyzi, hogy talán van is a két tömegjelenség között bizonyos mélyebb párhuzam. A vízvirágzásokat az utóbbi időben a tavak átkaként vagy csapásaként szokás emlegetni. A X. Nemzetközi Limnológiai Kongresszus (1948) a vízvirágzással mint korunk igen jelentős problémájával foglalkozott. Napjainkban ugyanis már nemcsak a kisebb, szennyezettebb vizekben gyakori, hanem a nagyobb tavakban is mind gyakrabban lép fel. A régebben tiszta vizű tavak ugyanis mindinkább elszennyeződnek, eutrófizálódnak, s így mind kedvezőbb feltételeket nyújtanak a mikroszervezetek tömeges felszaporodása számára. A vízvirágzások legnagyobb kártétele a tavak halgazdasági hasznosításánál mutatkozik. A mikroszervezetek tömeges felszaporodása nyomában ugyanis a halak tömeges pusztulása szokott jelentkezni. A szennyezett vizekben a szervesanyagbomlás erőteljes, ami a víz oxigénkészletét felemészti, s ha a vizek felületét algalepedék is borítja, akkor a víz szellőzése lehetetlenné válik. Valószínű, hogy a szulfátredukáló baktériumok működése is a vízvirágzásokra kedvező időszakokban szokott erőteljesen jelentkezni. A szulfátredukció révén a kénhidrogén felhalmozódik és megmérgezi a vizet. Kénhidrogénes környezetben ugyanis a légzés gátlódik vagy lehetetlenné válik. Bizonyos idő múlva a vízvirágzás hatalmas algatömege rothadásnak indul, s nemcsak a vizet szennyezi tovább, hanem az egész környéken kellemetlen szagot áraszt. A következőkben röviden szólunk a vízvirágzások megismeréséről, típusairól, kialakulásuk feltételeiről és az ellenük való védekezés főbb módozatairól. I. A vízvirágzás megismerésének története A vízvirágzás mint „csapás" korántsem csupán a XX. század problémája. Irodalmi adatokból és régi néphagyományokból arra következtethetünk, hogy a vízvirágzás jelensége már régóta ismeretes, s hogy a régi korok emberét is „csapásként" sújtotta. Tudomásom szerint a vízvirágzásra vonatkozó eddig legrégibbnek ismert adat 1680-ból való. Egy gazdasági hivatalnok, Stántzl de Cronfels ebben az évben írta a halgazdaságról szóló munkáját, amelyben a vízvirágzásról mint igen káros jelenségről emlékezik meg. E munkát Schubert [16] 1915-ben eredeti formájában ismertette. Ebből megállapítható, hogy az egykori gazdasági hivatalnok éles megfigyelőkészséggel és igen alapos tájékozottsággal rendelkezett, s a halak nyári pusztulásával kacsolatban jórészt még ma is figyelemre méltó véleményt nyilvánított. A vízvirágzás jelenségéről is a halak nyári pusztulásával kapcsolatban emlékezett meg. Az idevonatkozó részt a Halászat c. folyóirat 1915. évfolyama [18] magyar fordításban is ismertette. Stántzl de Gronfels a „megromlott" és „virágzásos", a halak hirtelen pusztulását okozó tavakról azt írja, hogy „...a hőség lassanként lehatol a vízbe, felhevíti az iszapos feneket, amelynek párái a hőség segítségével megrontják a vizet, amit a halak, elöljáróban a csukák, nem tudnak elviselni és elpusztulnak. A víznek ez a megromlása minden tóban a kánikula idejére esik, de egyikben nagyobb, a másikban kisebb mértékben ; bennük a víz sűrű és zöld, amit a hozzáértők vízvirágzásnak tartanak és úgy is neveznek. Amely tavakon friss víz folyik át s mozgásban tartja annak tükrét, azokban ez a vízvirágzás kevesebbet árthat." A vízvirágzást illetően maga Stántzl de Gronfels is „hozzáértőkre" hivatkozik, vagyis a probléma régebbi keletű, illetve mások már 1680 előtt is ismerték. Linné nagyon érdeklődött a halászat problémái iránt [4], s így valószínű, hogy a „flos aquae" kifejezést régebbi szerzőktől, illetve a hagyományból vette át,