Hidrológiai Közlöny 1957 (37. évfolyam)

3. szám - Csajághy Gábor: A Maros iszapjának vizsgálati eredményei

Csajághy G.: A Maros iszapjának vizsgálati eredményei Hidrológiai Közlöny 37. évf. 1957. 3. sz. 21fl A vízkapacitás megadja, hogy az iszap előzetesen felesleges mennyiségű vízzel összekeverve, száraz anyagának hányszorosát tudja a vízből magában visszatartani, ha szobahőfokon úgy tartjuk elzárva, hogy párolgás nem lehetséges. A Maros iszapjának vízkapacitása 0,95, ekkor az anyag víztartalma 48,7%. Tehát 1 g teljesen száraz marosiszap 0,95 g, azaz saját súlyával majdnem egyenlő mennyiségű vizet tud visszatartani. A vízkapacitásnak azért van jelentősége, mert segítségével meg tudjuk állapítani azt a víztartalmat, amelyet az iszapnak az ún. „használatra kész" állapotban tartalmaznia kell. A használatra kész állapot az iszapnak az az állapota, amelyben azt göngyölésre vagy fürdésre felhasználják. Ha az iszapot már huzamosabb ideig használták a gyakorlatban, akkor elegendő tapasztalatot lehet szerezni arra nézve, hogy mennyi vizet kell az iszapnak tartalmaznia, hogy göngyölésre vagy fürdésre a legmegfelelőbb legyen. Ha ilyen tapasztalatunk — mint a jelen esetben is — még nincs, akkor a vízkapacitás által megszabott víztartalommal rendelkező anyagra vonatkoztatva adjuk meg a vizsgálati eredményeket. Erre azért van szükség, mert a víztartalom az összes termikus tulajdonságot nagymértékben befolyásolja. Ezért nem tudnánk a vizsgálati eredményeket egymással összehasonlítani, ha azokat nem olyan anyagra vonatkoztatnánk, amelynek víztartalmát egy jól definiált fizikai tulajdonság szabatosan meghatározza. Ez a víztartalom a Maros iszapjánál 48,7^, és erre vonatkoztatjuk a vizsgálati eredményeket. Az üledéktérfogat az a térfogat, amelyet 1 g iszap (száraz anyagra számítva) felesleges mennyiségű vízzel elkeverve, ülepedés után elfoglal. A Maros iszapjának üledéktérfogata: 2,10 ml. A duzzadásfok megadja, hogy hányszor nagyobb az iszap üledéktérfogata természetes állapotban, mint ugyanaz teljes kiszárítás után. A peloidoknak különösen a rendkívül hidrofil szerves anyagai és a kolloid méreteket megközelítő vagy azokat elérő agyagásványai nagy mennyiségű vizet tudnak felületükön megkötni orientált helyzetben. Az egyes szemcséket körülvevő hidrátburok akadályozza a szemcsék összetapadását és ez laza, nagy térfogatú üledéket — szabatosabban: nagy üledéktérfogatot — eredményez. A kiszárítás alkalmával a megkötött víz egy részét irreverzibilis módon veszítik el, azaz újra megnedvesítve az elvesztett vizüket egyáltalán nem, vagy csak részben tudjuk pótolni. Ez az oka annak, hogy a kiszárítás után különösen a szerves anyagokat tartalmazó peloidoknak az üledéktérfogata mindig jóval kisebb, mint természetes állapotban. Az üledéktérfogat és duzzadásfok a peloid hidrofil kolloidjaira ad bizonyos felvilágosítást. A Maros iszapjának a duzzadásfoka: 1,27. A folyási jelenségek segítségével határolhatjuk be azt a területet, a mely eh belül az iszap vízzel elkeverve plasztikus tömeggé gyúrható. Az alsó határa a képlékenységi határ, felső határa pedig a folyási határ. Az előbbit alsó, az utóbbit felső folyási határnak is nevezik. A kettő különbsége a képlékenységi szám. A képlékenységi határ az a 100 g száraz anyagra grammokban megadott víztartalom, amelynél az anyag 3 mm vastag szálakra kisodorva éppen szétesni kezd. Sodrási próbának is nevezik. Értéke a marosiszapnál: 30,2. Folyási határ az a 100 g száraz anyagra grammokban megadott víztartalom, amelynél az anyagban húzott meghatározott szélességű árok, 1 cm magasságról való 25 ejtésre 1,5 cm hosszúságban éppen összefolyik. A meghatározáshoz Casagrande készülékét használjuk. Tulajdonképpen az anyag nyírószilárdságát mérjük. A Maros iszapjának folyási határa: 56,9. A képlékenységi szám vagy képlékenységi mutató nem egyéb, mint a folyási határ és a képlékenységi határ különbsége. Helytelenül plasztikus indexnek is nevezik. A Maros iszapjának képlékenységi száma: 26,7. A folyási határok megállapításának gyakorlati szempontból is van bizonyos jelentősége. Ezek a számértékek ugyanis támpontot adnak arra nézve, hogy mennyi vizet kell az anyaghoz hozzákevernünk a göngyölésre alkalmas állapot elérése céljából. Ennek a vízmenynyiségnek a képlékenységi és folyási határ között kell lennie. Ha a képlékenységi határ alatt van, akkor az iszap már olyan kemény, hogy nem kenhető, ha pedig a folyási határ felett van, akkor meg már olyan híg, hogy kis rázkódtatásra is lefolyik a beteg testrészről. Benade szerint a szervetlen típusú peloidok esetében a göngyölésre legalkalmasabb az a víztartalom, amely 5%-kai a folyási határ alatt van. Tehát, ha a folyási határ mint pl. a Maros iszapjánál 56,9, akkor 56,9 — 2,8 = 54,1 g vizet kell minden 100 g száraz anyagra számított peloidhoz adni, hogy „göngyölésre kész" állapotban legyen. Ebben az esetben az iszap víztartalma 35,1% lenne, tehát megközelítőleg annyi, mint amennyi a természetes állapotban levő marosiszap nedvességtartalma volt a begyűjtés alkalmával (36,37%). Valószínű, hogy ezt a víztartalmat a hazai gyakorlat túlságosan kevésnek találná. Nálunk a kevésbé konzisztens, híg iszapokat szeretik a göngyölésre felhasználni. A híg iszapoknak a gazdaságosságon kívül meg van az az előnye — bár ez sem mindig előny — hogy nagyobb a hőkapacitásuk, ezzel szemben igen nagy hátránya a híg iszapoknak az, hogy a göngyölés hatására elnyomódnak a beteg testrészről és ott halmozódnak fel, ahol nem kellene. A vízkapacitás, az üledéktérfogat, a duzzadásfok és a folyási jelenségek egymással kapcsolatban vannak és messzemenően befolyásolják az iszap balneológiai tulajdonságait. Nemcsak az iszap konzisztenciájára van ezeknek a