Hidrológiai Közlöny 1956 (36. évfolyam)

1. szám - Szaknyelvünk fejlődéséért

Hidrológiai Közlöny 36. évf. 1956. 1. sz. 79 Szaknyelvünk fejlődéséért A legutóbbi időkben hiába keresték olvasóink nyelvművelő rovatunkat a Közlöny hasábjain. Szomorúan kell bevallanom, hogy a szakmai nyelvművelés — legalább is abban az alakjában, ahogyan megindult — részvétlenség be fulladt. Szándékosan nem írok érdektelenséget, mert számos jel bizonyítja, hogy erről, szerencsére nincsen szó. Ezért bizonyára figyelmet fog kelteni Toldy Ősz Gyula alábbi, a szerkesztőbizottság kérésére készült cikke, amely közlönyünkből vett példák kapcsán általánosságban foglalkozik közleményeink nyelvezetével. Rovatunk megindításakor úgy véltem, hogy a nyelvművelésnek ez az általános módja túlnő egy szaklap keretein. Most annál szívesebben közlöm Toldy Ősz Gyula cikkét, mert kezembe jutott a nagvmúltú ORVOSI HETILAP f. évi május 22-1 száma, amely egy szaknyelvnek szentelt komoly tanulmányon és két kisebb közleményen kívül nagyon figyelemreméltó vezércikkben mutat rá a tudományos mű kifejezési formájának fontosságára : „Csak a világos, közérthető nyelv gátolhatja meg. hogy hamis tények tényként, avagy való tények hamisan, ködösen értelmezve kerüljenek tudományos irodalmunkba." A továbbiakban már egyenesen ;i szerzők erkölcsi kötelességére utal a cikk : ,, A -tudomány fejlődésének. . . irama. . . legfőbb kötelességünkké teszi, hogy a tudomány emberének agyát felesleges terhektől megkíméljük. Ez az ésszerű gazdálkodás követelményc a tudomány területén", majd így foglalja össze mondanivalóját : „Igényesség a formával szemben és a tények értékelésében az a két alappillér, amelyek a tudományos közlemény hitelét biztosítják. A tények és forma legmesszebbmenő tisztelete a tudományos közlemények megbízhatóságának alapja." Igen. Igényesség önmagunkkal, írásainkkal szemben, ez a tudós fejlődésének alapja. Ez készteti arra az időtrabló, aprólékos, gondos csiszolómunkára, amely egyedül biztosíthatja közleményeink sikerét és így végeredményben munkájának eredményességét. Lászlóffy Woldemár A Hidrológiai Közlöny cikkeinek nyelve A magyar nyelv fájdalmait nem szakközlemények kapcsán érzékeltem először, hanem „irodalmi" igényekkel megjelenő és ilyeneket támasztó írások olvasása közben. Egyetlen példa világosan rámutat arra, hogy még azok is, akik az írással önmagáért - ahogyan mondani szokták ,,1'art pour l'art" — foglalkoznak, s akiktől joggal elvárhatná az ember, hogy elsőrendű segédeszközünket, a nyelvet tudják és ismerjék, mennyire mellőzhető feltételnek vélik ezt a kelléket, mármint a nyelvnek az ismeretét. Példám egészen egyszerű, és köznapi nemtörődömségre mutat rá. Ha olvasóim nem restek és utánanéznek a „fejből tudni valamit" fogalmának a megjelöléseként csaknem mindenütt és mindenkinél — irodalmi igényekkel fellépő írásokban is a németből betű szerint átültetett „kívülről" (auswendig) kifejezéssel fognak találkozni. Pedig erre a fogalomra három olyan „hungarizmus"-t idézhetünk, amely más nyelvre le sem fordítható : A „fejből" kifejezésen kívül „betéve" (ti. a könyvet) és végül „könyv nélkül". úgy gondolom, hogy egyetlen szempontból sem merülhet fel ellenük észrevétel. így semmiféle okát nem találom annak — a már említett nemtörődömséget kivévén —, hogy annyian használják amazt, és ez utóbbi hárommal alig találkozunk. Ám eltértem a tárgytól és attól, amiről beszélni akartam. Arról szerettem volna szólni, hogy az említett köz- és egyéb írók írnak talán időnként egy-egy hosszabb-rövidebb fejtegetést arról, hogy mit kellene tenni ezen a téren, de ezzel hosszú időre elintézik a kérdést és esetleg nagynéha felháborgó lelkiismeretüket. Annál kellemesebben lepett meg, hogy amikor merő kíváncsiságból és érdeklődésből nézegettem a Hidrológiai Közlönynek néhány számát, ráakadtam a „Szaknyelvünk fejlődéséért" című, állandó rovatra. Ennek a rovatnak a fenntartása arra vall, hogy az a szaklap valóban minden szempontból magasabb igényeket szolgál, mert bár nyugodtan tekinthetné a maga szempontjából hatodrangúnak a nyelvművelés kérdését, tud időt, helyet és teret találni arra, hogy a saját, elsőbb rendű céljai mellett ezt is a feladatai közé iktassa. A lapnak az egyéb közleményeit, mint nem szakember, sajnos nem tudom kellő mértékben értékelni, ám ez az egy körülmény kizárja a további kétségeket. Ezek után érdeklődéssel néztem át — ha egyelőre nem is a szaknyelv vizsgálata céljából — a 35. évfolyam 3—4. számát. Javítani való akadt bőven. Azt olvastam például, hogy „legismertebb forrásaink egyike a Galgóczi út és a Béla király út elágazásától nem messze van", ahelyett, hogy „nincs messze". Másutt : „Legmagasabb része Nyírbátor és Nyíradonv között van, ahol..." stb., ahelyett, hogy ,, A legmagasabb része a Nyírbátor és a Nyíradony közötti", vagy a mondatnak az értelemszerű folytatásához megkívánt egyéb mód, a németes alaknak az elkerülésére. Az „egy"nek a használata helyénvaló akkor, ha számnév, tehát azt fejezi ki, hogy nem kettő vagy három stb., valamint amikor mint határozatlan névelőt használjuk. A 258. oldalon fent „Egy másik érdekes munka" helyett inkább azt írnám, hogy „Másikérdekes munka". A 270. oldalon a II. hasáb 1. bekezdésében : „Egy olyan komplex tevékenység eredményeképpen . . ., melyben szükség van" helyett : „Olyan komplex tevékenységnek az eredményeképpen..., amelyben szükséges. .." (Egy és van nélkül.) ,,E hegyvidéki tárolókban" (264. old.) helyett azt írnám : „Ezekben a hegyvidéki tárolókban". „Emellett tervbe van még véve egy további építés is" (u. ott). Ez a mondat gyűjteménye több felrótt és fel nem rótt hibának. Helyesen „E mellett (ha már használjuk, külön szóban !) tervbe vették még (tervbe van még véve ? ! ) egy továbbinak (az annyiszor elmellőzött birtokos rag) az építését is." Meg kell említenünk ezen a helyen, mint valamennyi tanulmánynak egyik közös, sűrűn ismétlődő alaki fogyatékosságát, a különféle szavaknak a helytelen egybe-, illetőleg összeírását. A legtöbben mindenkor vitathatónak vélik az adott eseteket és alig ismerik el, hogy ezen a téren is akad tévedés bőven, ha ugyan nem a legbővebben. IIa gyakran megokolt is a vita, az „energia hordozót", a „talajvíz térképet", az „ásványolajfeldolgozást" (298. old.) szerintem külön kellene írni, bár egységes fogalmat fejeznek ki. Ha az elsorolt esetekben bőven akadna is szószólója az ellenkező felfogásnak, alig hihető már, hogy az olyan kinövések, mint „továbbfinomítani" (278. old.), vagy ugyancsak egy szóban, ugyanazon az oldalon „magánszennyezödésmentesség" komoly védőkre találnának. Mind az egybeírásban, mind a helyesírás más kérdéseiben kerülnünk kell a következetlenséget, mert bántó. (Lásd a 279 old. 1. hasáb utolsó bekezdésében két ,,p"-vel — ez az elfogadott — a „kétféleképpen" szót és hét sorral lejjebb eggyel az ,, ered mén veképent".) Ha a Hidrológiai Közlöny a továbbiakban ki tudja küszöbölni az efféle fogyatékosságokat és a nyelvhelyesség követelményeinek szempontjából továbbra is utat mutat és irányt szab, ez alkalmas lesz arra, hogy öregbítse a lapnak a tekintélyét és törekvéseinek a megbecsülését. Megerősít minket abban, hogy bár szak lap, tud figyelmet fordítani — a szakszemponíoknak mindenkori előtérben tartása mellett — olyan egyéb körülményeknek a szolgál.:;ára is, amelyek az általános műveltségnek, a Szellemi színvonalnak és emelkedettségnek ugyancsak elvitathatatlan ismérvei. Toldy Ősz Gyula