Hidrológiai Közlöny 1956 (36. évfolyam)

4. szám - Dévény István: Vedres István emlékezete

260 Hidrológiai Közlöny 36. évf. 1956. 4. sz. Dévény I.: Vedres István emlékezete foglalkozunk, amelyeknek megvalósítása lényegesen túlnőtt Vedres hatáskörén és amely javaslatok e miatt kellő visszhangra nem találván, elsikkadtak és lassan feledésbe merültek. Elsősorban az országos jellegű csatornák építésére vonatkozó javaslatai említendők meg. A Duna—Tisza csatorna építésének fontosságára és országos jelentőségére 1805-ben mutat rá és mint szülővárosát végtelenül szerető magyar, természetesen a szegedi torkolat mellett tör lándzsát. Az általa javasolt csatornavonal érintené Cegléd—Nagykőrös —Kecskemét—Kiskunfélegyháza városokat és általános tervezete a költségek részletezésén kívül gazdaságossági számításokat is tartalmaz. Elgondolásait a „Dunát a Tiszával összvekapcsoló új hajókázható csatorna" című művében saját költségén nyomatta ki és bocsátotta a nyilvánosság elé. Könyvében a munkának nem műszaki, mérnöki jellegű kérdéseit vizsgálja ; ezeket a kérdéseket csak általánosságban érinti. Részletes felvételei nem lévén, erre nézve nem is tehetett pozitív javaslatot. Mint városát a lokálpatriotizmusig szerető és védő ember a szegedi torkolat előnyeit és fontosságát részletesen tárgyalja, hosszú oldalakon foglalkozik a csatorna bevételeivel és kiadásaival. Az elpusztított Alföld helyreállításának első lépcsőjét látja a javasolt csatornában, eszméi, gondolatai azonban a százados előítéleteknek és a sivár közélet érdektelenségének mocsarában elsikkadtak. Külön könyvben foglalkozik Vedres a Duna— Tisza csatorna építési költségeinek, sőt továbbmenve az egész országot behálózó víziút rendszer építési költségeinek javasolt fedezetével. „Egy nemzeti jószág" című, 1807-ben megjelent munkájában 25 millió Ft kamatozó kölcsön kibocsátására tesz javaslatot. A mai ötéves tervekhez hasonlóan, öt évi munkaciklusokat javasol, amelyek végrehajtása során az előző ciklusok jövedelme már további beruházások céljára fordítható, úgy, hogy az eredetileg felvett 25 millió forintból, számításai szerint, 25 év alatt 66 millió Ft értékű beruházás eszközölhető. Hatalmas tervek, szédületes lehetőségek nyílnak meg látnoki szemei előtt, a visszhang azonban a reformoktól irtózó társadalom körében elenyészően csekély, a kor még nem érett meg az újításokra, a nagyszabású alkotásokra. A másik, közgazdasági vonatkozásban hasonlóképpen teljes részletességgel kidolgozott csatorna terve : a „Túl a tiszai csatorna", amely elgondolása szerint Tiszaújlaknál indulna ki és mintegy övcsatornaszerűen a Túr, a Szamos, a Berettyó, a Körösök, a Maros, a Bega és a Temes folyókat keresztezné és a Karas folyón keresztül ömlenék a Dunába. A merész vonalú csatorna a különböző jellegű folyók vízjárását lett volna hivatva kiegyenlíteni és ilyen módon az árvízi károkat a lehető minimumra csökkenteni. Hasonló jellegű a tiszajobbparti, ugyancsak Újlaknál kiinduló csatorna is, amely a Latorca, Ung, Bodrog, Hernád, Sajó és Zagyva folyók keresztezésével Szolnoknál torkollanék vissza a Tiszába. A jelenleg építés alatt álló tiszántúli öntöző és hajózó csatorna elődjeként fogható fel, az általa tervezett, Vásárosnaménytól kiinduló és a Berettyón és Hármaskörösön keresztül Csongrádnál a Tiszába torkolló csatorna. Elgondolásai voltak ezenkívül, a Tiszát a Pruthtal és Dnyeszterrel összekötő, a Balatont a Dunával, délről pedig a Drávával összekötő, és a Dunát a Szávával, majd azon keresztül a Kulpával és az Adriai tengerrel öszszekötő csatornákról. Merész elgondolásait a „Túl a Tiszai árvizekről" című, halálának évében, 1830-ban megjelent munkájában ismertette. Ebben a könyvében az egész magyar vízmedencére terjedő elgondolásait tette közzé, amikor, az árvizek elleni védekezés során azoknak a veszélyeit és kárait személyes tapasztalatokból megismerte, amikor kis, 4000 holdas ár mentesítésének eredményeit kézzelfogható módon látta és bölcs öregségében minden túlzás nélkül leszűrhette munkás életének a tapasztalatait. Egységes, az egész országra kiterjedő vízszabályozási tervezet összeállítását sürgeti, mert mint mondotta : ,,a helyi rendezés csak azt eredményezi, hogy az egyik oldalon leeresztett vízzel kárt csinálunk a másikon". Olyan gondolatok ezek, amelyekkel korának a műszaki szakembereit messze megelőzte és amelyek, kissé módosítva, a vízhasznosítás és vízrendezés összefüggései tekintetében még a mai időkben is időszerűek. A könyv komoly közgadaságtani tanulmány és ebben is, akárcsak a Duna- Tisza csatornáról szóló könyvében, nem részletes műszaki megoldásokat tár elénk. A műszaki tervek csak gondolatok, elgondolások, amelyeknek reális voltát komoly nemzetgazdaságiam érvekkel támaszt ja alá. A „Túl a Tiszai árvizekről" című munkájában foglalkozik a Maros-torkolat rendezésével is, amelynek megoldását Szeged árvízbiztonsága érdekében feltétlenül szükségesnek tartja, de hangoztatja, hogy Újszegedet az árvizek duzzasztás nélküli lefolyása érdekében betöltésezni nem szabad, a balparti területeket az árvizek tározása céljára a kamarától örök tulajdonként meg kell szerezni, a Maros torkolatát azonban kereskedelmi érdekekből nem szabad Szeged alá vinni, mert különben Szeged a korábban igen élénk marosi hajóforgalomból kiesnék. Több mint 100 év távlatában ezek a megállapítások nem teljesen indokoltak, habár abban teljesen igaza volt Vedresnek, hogy az árvízszintekben a Maros-torkolatnak, a város alá való helyezése lényeges változást nem okozott volna. Számításaim szerint legfeljebb 20—25 cm szintkülönbséggel lehetne ez esetben számolni, de Vedres természetesen teljesen számításon kívül hagyta a Maros hordalékának kérdését, amely csak a legújabb korban kapott súlyt és amely kérdés miatt tényleg előnyösebb lenne, ha a torkolat Szeged alatt volna. A Maros-torkolat különben, Vásárhelyi Pál és Paleocapa szakvéleménye ellenére, éppen Vedres István érvei alapján maradt a jelenlegi helyén, mert Szeged városa „hajdani hites és esküdt földmérészének" a „Túl a Tiszai árvizekről" című könyvében felsoroltakat használta fel az 1850-es években a torkolat elhelyezése körül támadt vitában.