Hidrológiai Közlöny 1956 (36. évfolyam)

4. szám - Dévény István: Vedres István emlékezete

Dévény I.: Vedres István emlékezete Hidrológiai Közlöny 36. évf. 1956. 4. sz. 259 javaslatokat terjeszt elő, melyeket kezdetben vállvonogatva intéz el a nemes tanács és visszautasítja az elgondolásokat azzal, liogy „nem lesz jó, túl sok erdőt ültetni, mert ezzel csak a rablók, a garázdálkodók részére nyújtanak búvóhelyet és így elszaporodnak a tolvajok". Mégis évtizedes munkájának ezen a téren meg lesz a gyümölcse, mert megveti a csengelei erdőnek az alapját és 1808-ban már közel félmillió facsemete köti meg a vándorló, addig teljesen kihasználatlan csengelei homokot. Hogy a homokosodásnak a veszélye milyen nagy jelentőségű volt, és hogy milyen károk léptek fel ennek nyomában, arra jellemző, hogy pl. Kecskemét határában 1792-ben 20 000 k. hold sívó homokot tartottak nyilván, míg 1855-ben a homok által tönkretett szántóföldek területe már 62 000 k. holdra emelkedett. Kecskeméttől északra, Soroksár felé több, mint 300 000 k. hold elhomokosodott területet tartottak nyilván. Országos jellegű csapás volt ez, amelynek helyi, Szeged környéki orvoslására, Vedres Istvánnak a tevékenysége döntő jelentőségű volt. A homokosodás veszélyének teljes kiküszöbölése és a sívó homokoknak teljes megkötése fásítás, szőlőkultúra és gyümölcsösök telepítése útján, természetesen a kései utódokra várt, de mint úttörő, mint kezdeményező, akinek a legnehezebb a helyzete, akinek a meg nem értéssel és sokszor a rosszindulattal kellett megküzdenie, ezen a téren véghezvitt munkálkodásával a legteljesebb elismerésünket érdemli meg. A homokosodás elleni küzdelmet, a várható veszélyeket, a szükséges teendőket és az elért eredményeket, késő öreg korában vetette papírra. „Sivány homokság használhatása" című, 1825ben megjelent művében az évtizedek tapasztalata alapján javasolja Szeged város tanácsának, hogy a tulajdonában levő 10 000 k. holdra becsült futó homok területét fásítási kötelezettséggel adja hosszú időre bérbe. Ragyogó fantáziával, de az elért eredmények alapján reális számításokkal festi le és mutatja meg a jövőt. Képzelete már az erdők révén megkötött, gyümölcsösökkel tarkított, klimatikus viszonyaiban sok tekintetben megváltozott homokvilágot látja, amely az eddigi károk helyett mérhetetlen hasznot hajt majd. Az eddigi homoksivatagok helyébe kultúrterületeket, értékes szőlőket, zöldelő erdőket teremt a képzelete. Zseniális előrelátással érzi meg a homokvilág jövő fejlődését, és egyúttal szociális irányú gondolatvilágának is tanújelét adja, amikor könyvében az erdősítés várható jövedelmeinek hovafordítása iránti javaslatában a kórházi szegény ápoltakról, az elaggott öregek gyámolításáról sem feledkezik meg. Mint érdekességet említem meg, hogy könyvében az erdőkezelésre, az erdőfelügyelőségek szervezetére nézve is részletes javaslatot tesz. Ármentesítés és csatornázás terén végzett munkálkodását szintén pozitív helyi eredmények kísérik. A jelenleg Ószentiván, Gyála és Térvár közé eső, mintegy 4000 holdnyi, akkoriban kincstári birtokot Szeged városa bérelte, a bérlet azonban — tekintettel alacsony fekvésére és e miatt állandó árvizektől való elöntésére — csak igen keveset jövedelmezett. Vedres István már, 1796ban javasolja a városnak, építsenek egy, mintegy 3000 öl hosszú töltést a birtok védelmére, javaslatait azonban csak gúny és lekicsinylés kíséri. Miután a város, a saját költségén a műveket megépíteni nem hajlandó, kérelmet terjeszt elő, amelyben felajánlja, hogy amennyiben a város a bérletet részére 12 éven át biztosítja, úgy a töltést saját költségén megépíti. A bérleményért 1000 Ft-ot fizet a város pénztárába és a 12 év elteltével a területet, árvédelmi berendezéseivel együtt átadja a városnak. Az akkori közszellemre jellemző, hogy csak 16 évi huzavona után jut Vedres István a bérlethez, és ezzel megkezdődik munkásságának egyik legtermékenyebb korszaka: a mezőgazdaságilag fejlett, még a jelenkori viszonyok között is magas színvonalú vedresházi gazdaságnak a megalapozása. A bérleten Vedres István egy-két év leforgása során szinte csodákat művelt. Az árvédelmi gát megépítésével a közel 4000 holdnyi területet az átlagos árvizek elöntéseitől megvédte és a főbb lecsapoló csatornák megépítésével mezőgazdasági megművelésüket lehetővé tette. A pihent földek feltörve és kellőképpen megművelve, addig el sem képzelt termést adtak. Vedres sokoldalúságára jellemző, hogy mint mezőgazda sem elégedett meg a Szeged környékén szokásos termények termesztésével, hanem meghonosította a dohány termelését, nagyobb arányban kezdte meg a rizs vetését és kísérletezett — mégpedig igen jó eredménnyel — az általa pamukcserjének nevezett — gyapottermeléssel is. A birtokon erdőket telepített, szőlőt ültetett, fejlesztette és nemesítette az állatállományt, úgy, hogy az addig ráfizetéses, posványos, sásos terület rövidesen kis paradicsommá fejlődött. Vedresnek ezen a téren végzett munkásságára a Helytartótanács is felfigyelt, elismerő szavakban nem volt hiány. A szegediek részéről azonban nagyobbára csak gúny és irigykedés volt a válasz. Rosszindulatú rágalmak alapján perek indultak ellene, amelyeknek' az alaptalansága a bíróságok előtt ugyan mindig kitűnt, az áskálódások azonban haláláig nem szűntek meg ellene. Rj Vedrest kortársainak ez a meg nem értő viselkedése nem törte le, sőt átvészelte az 1813-as és 1816-os évek súlyos árvízkárait is, amelyek a feljegyzések szerint a bérleten 47 330 Ft-ot értek el. Hihetetlen munkabírással újból és újból talpraállítja gazdaságát, 150 családot telepít le, megalapítja ezzel a ma is Vedresházának nevezett községet, a telepesek árvízkárait gabona és egyéb élelmiszerek ingyenes juttatásával enyhíti és munkálkodásával, agilitásával a vedresházai bérlet rövidesen virágzóbb lett, mint valaha. Sajnos példája nem talált követőre és az ármentesítés kérdése csak Vedres István halála után, Széchenyi István fellépésével és az országos jellegű mozgalom megindításával vált időszerűvé. A már elmondottakkal Vedres Istvánnak pozitív eredményeket felmutató helyi tevékenységét ismertettük, a következőkben azokkal a nagyjelentőségű, országos jellegű javaslataival