Hidrológiai Közlöny 1954 (34. évfolyam)

9-10. szám - Cziráky József: A kutakra vonatkozó jogszabályok értelmezése

Jf488 Hidrológiai Közlöny. 34..évf. 1954. 9—10. sz. A vízügyi jogszabályok fejlődését bemutatva, a szerző ismerteti a szocialista jogrend legújabb intézkedéseit. Rámutat egy új egységes vízügyi törvény szükségességére. A kutakra vonatkozó jogszabályok értelmezése* CZ I K A K Y JÓZSEF Életünk nélkülözhetetlen alkotó eleme a víz. Ezért a természettudományon és műszaki tudományon kívül a jogtudomány is régóta foglalkozik vele. Tanulmányom célja, hogy a történeti jogszabályértelmezés módszerével tárgyalja a különböző jogrendszerekben és időben alkotott, kútakra vonatkozó vízügyi jogszabályokat és megkeresse azokat az összefüggéseket, amelyek a kútépítési technika fejlődése és a vonatkozó jogszabályalkotás között kimutathatók. A szárazföldön előforduló vizeket két csoportba oszthatjuk: felszíni és felszín alatti (földalatti) vizekre. A kutakkal kapcsolatban csak a felszín alatti vizek jogszabályozását vizsgáljuk. Mielőtt a kutakra vonatkozó tételes magyar jogszabályokat tárgyalnánk, Descroix nyomán (11 tekintsük futólag át a földalatti vizekre vonatkozó jogszabályok lényegét a különböző jogrendszerekben. A vízjog, mely fokozatosan szakjoggá fejlődik, a magánjog keretébe tartozk. A különböző jogrendszerek egyik alapvető kérdése a víz tulajdonjoga. A római jogban a folyóvíz (aqua profluens) közjószág (res publica), a forrás azonban, ahonnan a víz megújul (qqua viva), már nem közjószág, amelyet bárki használhat, hanem bizonyos korlátozással szabad rendelkezésre bocsátott víz. Ezt a megkülönböztetést a kétféle víz között a legtöbb jogrendszer átvette. A szabad rendelkezésre bocsátott vizekre vonatkozó korlát jogrendszerenkint más és más. A római jogban a klasszikus magántulajdoni elv érvényesül. A víz a telek része, s vele a tulajdonos szabadon rendelkezik. Mindenkinek joga van telkén kutat ásni, a szomszéd kútja elapadásáért senki sem felel. A római jognak ezt a helytelen felfogását az újkorban több nép is átvette, s még a XIX. században is elterjedt felfogás volt. Angliában pl. még a szomszéd vizének elapasztása céljából is elfoghatta valaki a talajvizet, hogy a szomszéd kénytelen legyen visszavásárolni. Élőször Olaszország kezdi a közösség érdekeit védeni. A francia Code Napoleon-ban is a római jog hatása érvényesül. A víz közgazdasági értéke a svájci jogrendszerben jut elismeréshez. Itt a tulajdonos védve van új kutak, fúrások káros befolyása ellen. A német államok a XIX. század végén ezt a rendszert fogadták el bizonyos kiegészítésekkel. Az 1934. évi osztrák vízjogi törvény szerint engedély nélkül csak akkor létesíthető kút, ha 1. házi szükséglet fedezésére szolgál, 2. ha más célt is szolgál ugyan, de nem artézi kút és a víz emelése kézi erővel történik. Akkor is közbeléphet a hatóság, ha a vizek szintje a környéken leszáll. Az amerikai államok a helyi szükségletnek megfelelően átalakították az angol-római jogrendszert. Mexikó és Közép-Amerika száraz éghajlatú államai használati jogot adnak, amely — ha nem élnek vele — automatikusan elévül. Az ismertetett jogrendszerektől merőben különbözik a Szovjetunió és a népi demokratikus államok szocialista jogrendszere, ahol a felszíni és földalatti vizek az egész nép vagyonaként az állam és közületek tulajdonában vannak. * A magyar vízügyi jogalkotás történelmi fejlődésében határkövet jelent az új Alkotmány. Átmenet a felszabadulástól az Alkotmányig (1945—49) eltelt időszak. Ekkor a régi jogszabályokat a szocialista jog szellemének megfelelően alkalmazták. * A Magyar Hidrológiai Társaság 1954. február 26—27-én tartott Vízellátási Ankétján elhangzott elő•adás. A jogszabályok között megkülönböztetünk törvényt, törvényerejű rendeletet, minisztertanácsi és miniszteri rendeletet. A jogszabályok jelentősége is ehhez a sorrendhez igazodik. A magyar törvényhozás már a XV. századtól kezdve foglakozik vízügyi kérdésekkel, de a vízügyi jogszabályok nagy része csak a vízkárok elleni védekezésről rendelkezik. Az artézi kutakról először az 1886-tól érvényes vízjogi törvény (1885:XXIII. tv.) intézkedik. Ez érthető, mert hazánkban az első eredményes kútfúrás 1831-ben létesült Budán (2) és 1886-ban még csak 56 kész és 6 készülő alföldi artézi kutat tartottak nyilván (3). A hazai artézi kútfúrás története Zsigmondy Vilmos (4) nevével szorosan öszszefügg, aki már 1872-ben emlékiratban hívta fel a kormány figyelmét az artézi kutakkal való vízellátás lehetőségére. A vízjogi törvény első fejezete a vízhasználatokról szól. A római jognak megfelelően a forrásokat és kutakat a szabad rendelkezés alatt álló vizek csoportjába sorolja. A hatóság azonban szükség esetén a szabad rendelkezést korlátozhatja. A kutakat két szakaszban tárgyalja. Az egyikbe (13, §) tartoznak az élet rendes szükségletére vizet szolgáltató kutak, melyeket bizonyos távolságok (3—15 m) megtartása esetén saját birtokán mindenki szabadon építhet. A második csoportba (15. §) tartoznak a fúrások, galériák és artézi kutak segélyével felszínre hozott vizek. Ezeket az előírt távolságok (40—100 m) megtartásával úgy kell létesíteni, hogy ezáltal más vizek használata meg ne csökkenjen, vagy meg ne szűnjék. A következő szakasz (16. §) az ásvány- és gyógyforrásokra és vizekre „védterületet" állapít meg. A védterületen belül hatósági engedély esetén is csak úgy végezhetők ásások és fúrások, hogy a meglévő gyógyforrás vagy gyógyvíz se minőségében, se mennyiségében ne legyen veszélyeztetve. Még 1885-ben megjelent a vízjogi törvény általános végrehajtási rendelete (45.689/1885. F. I. K. M.). Szabályozza a vízhasználat vagy vízimunkálat engedélyezésénél követendő eljárást általánosságban. Előírja, hogy a beérkezett iratokat (kérvényt, műszaki leírásokat, rajzokat és terveket) hatósági szakértő bírálja el. Az artézi kutak fúrásának engedélyezése körül követendő eljárás tárgyában csak a vízjogi törvény megjelenése után hét évvel '(58.943/1868. F. M.) történt intézkedés. A rendelet kibocsátója a községek egészséges ivóvízzel való ellátását artézi kutak fúrása által véli leginkább megvalósíthatónak. Az artézi kutak száménak szaporítása érdekében mind a geológiai, mind a műszaki közegeket szaktanácsadás végett az erdekeltek rendelkezésére bocsátja. Felhívja a figyelmet arra, hogy jóllehet a vízjogi törvény artézi kutak fúrását már meglévő hasonló művektől megállapított távolságokon túl hatósági engedélyhez nem köti, kívánatos a kutak létesítését előre bejelenteni a földművelésügyi minisztériumnak, mert a különböző földtani és forrásviszonyoknál fogva az újabb művek létesítése a már meglévőket mind minőségben, mind mennyiségben veszélyeztethetné. A vízjogi törvény artézi kútra vonatkozó szakasza (15. §) huszonnyolc évig élt. Ez alatt az idő alatt az artézi kutak száma hazánkban — az előzőkben ismertetett rendelet óhajának megfelelően — jelentősen megszaporodott. Hiba volt azonban, hogy nagyon sok kutat szakszerűtlenül, helytelenül létesítettek. Erről Halaváts Gyula (5) a hazai artézi kutakról szóló, 1896-ban megjelent könyvében a következőket írja: „Csakhamar gombamódra felszaporodott a vállalkozók száma: falusi lakatosok, uradalmi cséplőgép-gépészek,- sőt egy-