Hidrológiai Közlöny 1954 (34. évfolyam)

5-6. szám - Dr. Beretzk Péter: Halpusztító madaraink

238. Hidrológiai Közlöny. 34. évf. 1954. 5—6. sz. Beretzk P.: Halpusztító madaraink bernek, hogy a dankasirályt óvja, védje és se­gítse elő fészkelő telepének kialakulását. Télen be nem fagyó vizeink mellett néha megjelenik kis számban a dankasirálynál vala­mivel nagyobb szürke- vagy viharsirály (Larus canus). Ezek is eljárnak a telelők fölé, ha dögöt vagy beteg halat találnak. Magyar viszonyokra vendégeskedése közömbösnek mondható. A sirályok életmódja meglehetősen egy­forma. Bennünket az átvonuló fajok nem is túl­ságosan érdekelnek. Megemlítek azért mégis néhány sirályfajt, mely nagyságával feltűnően különbözik a mi dankasirályunktól. A gerle­nagyságú törpesirály (Larus minutus) 6—8-as csapatokban vonul keresztül. Néha már július végén megjelennek fiataljai. Egyesével néha télen is láthatók. Kártétele nincs, főkép rovar­evő. Feltétlenül kímélendő. Ismeretesek az ú. n. nagy sirályok. Ezek hollónagyságú madarak, rendesen ezüst- és heringsirályok (Larus argen­tatus, L. fuscus), melyekből nyár végén tüne­deznek fel az első barnaszínű fiatalok. Magas északi hazájukban e madarak jórészt fészek­(tojás és fióka) rablók. Vonulásuk során legked­vesebb eledelük a haldög, de megeszik a kisebb emlősöket, rovarokat és más dögöt is. Halas­vizeinknél ezen átvonuló sirályfajainkat közöm­böseknek kell tartanunk. A sirályok között kell megemlítenem a ked­ves és kecses kis szerkőket (Chlidonias), melyek a csérekhez való hasonlatosságuknak köszönhetik a halgazdáknál alaptalan rossz hí­rüket. Ezeknek talán a németek adták a leg­találóbb nevet, „Seeschwalbe". Tehát fecske és valóban életmódja azokhoz hasonló, csakhogy leginkább a víz felett vadászik, de rovarokra, szúnyogokra! Gyakran látjuk e kis madarakat a ringó búza vetések, rétek felett is rajokban bogarászni. A levegőből kapják el fecskemódra legkedvesebb táplálékukat, a szúnyogot, repülő rovarokat, szitakötőket. Ezek híján a víz felüle­tén „vadászgatnak" és a víz felszínéről szedik fel sirály módra az apró vízi rovarokat. Elkép­zelhető, hogy a madárkák szűkös időben a víz felszínén talált és felszedhető apró halat is fog­dossák, azonban halevésük számba sem vehető. Tavasszal későn érkeznek és ősszel már korán távoznak. Nyáron nálunk fészkelnek és kecses röptükkel élénkítik a nyári, unalmas, sima víz­tükröket. Legközönségesebb a sötétszínű kor­mos szerkő (Hydrochelidon nigra). Fiataljai a nyár végén csaknem fehérek. A fehérszárnyú szerkő (Hydrochelidon leukoptera) ritkaságként szokott mutatkozni a kormos szerkők között, de néha 8—10 darabból álló tiszta csapatát is észlelhetjük. E madár sötétebb, vállai tiszta fehérek s erről jól felismerhető. A fattyú vagy fehérarcú szerkő (H. hybrida, leukopareia) jó­val kevesebb számban fordul elő, mint a kor­mqf szerkő, kisebb telepekben fészkel. A szer­kőket a nép hangjuk után „cirkó"-nak hívja. A szerkők minden időben kíméletet érdemel­nek, hasznos rovarpusztítók. A halpusztító madarak sorbaszedésénél utolsónak hagytam a gémféléket, mint a halak­nak a vöcsök, csér, búvárok, búvárrécék mellett a legveszedelmesebbnek ismert ellénségeit. Ezek között is mint halpusztító és nagy mértékben kártevő csak egy jöhet számításba, a szürkegém (Ardea einerea). A többi gémfajok korántsem oly veszedelmesek, sőt egyike-másika kíméletet érdemel. Egyeseket a törvény is védelmébe vesz, mint védendő természeti emléket. A szür­kegém a gémek között a legtermetesebb, közel gólyanagyságú madár. A hal mellett még ked­velt tápláléka a kecskebéka. A nyilt vizeknek a madara. Örák hosszat mozdulatlanul behúzott nyakkal figyel, majd villámgyors mozdulattal szigonyszerűen vág bele tűhegyes csőrével áldo­zatába. Hatalmas halakat el tud nyelni. Oly nagy halakat is megvagdos, megtőröz, melyet elnyelni nem tud, s így halpusztítása igen szá­mottevő lehet. Ezzel a szokásával a halgazdákat engesztelhetetlen gyűlöletre ébresztette. Ha­zánkban fészkelőterületei fogynak. Erdők, ár­terek magas fáin fészkel, néha 20—30 km távol­ságra a víztől. Számuk a halastavak szaporodá­sával gyérül. A vadászati törvény több alkalom­mal lövését csak halastavaknál engedte meg, miután egyes fészkelőtelepein védelemben is részesülnek. Vonulási időben szaporodnak fel leginkább halastavaink mellett. Nyárvégén a fiatal madarakkal együtt százon felüli csapa­tokban is láthatjuk, s ilyenkor kártételük érzé­keny veszteséggel járhat. Övatos, félénk mada­rak, riasztásuk is eredménnyel járhat, bár a ma­darak igen kitartóak a kedvező alkalmak kivá­rásában. Üjabban betanított sólymokkal riaszt­ják egyes halastavaknál. A szürkegémnél valamivel kisebb, de kár­tételben hozzája nem is hasonlítható a vörös­vagy bíbor-gém (Ardea purpur ea). Sűrű kákás, sásos helyeknek a kis víztükrei között leselke­dik mindenre, ami a vízben mozog. Tápláléka ezek szerint a vízi rovarság, béka, ebihal és ter­mészetesen a kisebb halak is. A vörösgémet sohasem találjuk oly nagy számban, mint szürke rokonát. Rendesen 8—10 darabnál több nem gyülekezik, s így kártétele nem igen jön számba. Tekintetbe kell venni ugyanis a halas­tavaknál azt, hogy a halak ellenségét, a kárté­kony rovarokat és békákat előszeretettel pusz­títja. Számuk fogy, s így a vízi világnak ezt a szép díszét inkább riasszuk, de ne pusztítsuk. Igen közönséges és közismert gémfaj a bakcsó (Nicticorax grisea). Valamikor árterein­ken, nagy folyóink mentén tömegesen, néha ezerszámra fészkelt. Varjúhoz hasonlóan sűrű telepet alkotott. A mocsarak mellett elsősorban ebihal, béka, gőte és rovarpusztító, de halas­tavak mellett apróbb halakkal is él. Rövidebb lábú lévén, mélyebb vizek szélén a parton lesel­kedik. Halastavainknál tömegesen csak nyár • végén mutatkozik, midőn már korán — július­ban — fiataljaival jelenik meg. Ilyenkor szá­muk gyéríthető. Az üstökös- vagy selyemgém (Ardea ralloi­des) galambnagyságú madárka, mely röptében nagyobbnak és- tiszta fehérnek látszik, míg föl­dön csukott szárnyával, hátának enyhe rozsdás-

Next

/
Thumbnails
Contents