Hidrológiai Közlöny 1954 (34. évfolyam)

5-6. szám - Illés György: Hazai ivóvízellátásunk fejlődése és fejlesztésének főbb irányelvei

Illés Gv.: Hazai ivóvízellátásunk fejlődése Hidrológiai Közlöny. 34. évf. 1954. 5—8. sz. 195 Közegészségügyi Intézet eredményes munkája nyomán —- ugyan egyre bővült, falusi lakosságunk közegészségügyi helyzete a karbantartás és felújítás hiánya miatt mégis alig javult, s a 30 év alatt mindössze 6 új városi vízmű épült. Rendszeres tudományos kutatásokról és vizsgálatokról alig lehet beszélni. 1935-ben az ország vízellátásának és csatornázásának irányítása az Iparügyi Minisztériumhoz került át, kivéve a körzeti vízműveket, amelyek továbbra is a kultúrmérnöki szolgálathoz tartoztak. Az állami támogatás hiánya miatt a minisztérium tevékenysége csak a szaktanácsadásra, az addig elért eredmények értékelésére és újabb irányelvek kidolgozására szorítkozhatott. A központi segítség hiánya szakembereink körében általános elkedvetlenedést, a kezdeményező erő megszűnését és az addig elért eredmények részleges elvesztését vonta maga után. Műszaki és egészségügyi szerveink kis csoportja, amely látta ivóvízellátásunk jól induló ügyének rohamos hanyatlását, még ebben a mostoha légkörben is megvívta emberfeletti harcát. 1938-ban az Országos Ivóvízellátási Nagygyűlésen legjobb szakembereink drámai módon tárták fel az ország helyzetét és mutattak rá a népünket fenyegető veszélyre — sajnos eredménytelenül. Ennek a szomorú korszaknak az eredménye az, hogy hazánk mélységbeli vízkincséről alig vannak adataink, nem találtuk meg a gazdaságos feltárás eszközeit és módszereit, nincs pontos és átfogó képünk a vízellátás helyzetéről, a tervezői, a kivitelezési vonalra, még kevésbbó az üzemeltető és karbantartó vállalatokhoz nem tudunk elegendő, megfelelően képzett szakembert adni, számtalan tudományos kérdés megoldásra vár, vízellátásunk hazai irodalmi anyaga rendkívül szegény. Az 1944—45. évi háborús események természetesen vízműveinket sem kímélték. Hat évtized egyébként sem bőséges gyümölcse súlyos károkat szenvedett és még jobban visszavetette hazánk vízellátásónak remélt kibontakozását. A víztermelő telepek, de különösen a csőhálózat sérült meg igen sok helyen, a fővárosban és vidéken egyaránt. A háború pusztításainak helyrehozása három év munkáját igényelte. A második világháború befejezésével új korszak kezdődött hazánk vízellátásában is. A romok eltakarítása után a szocialista építkezések előttünk addig ismeretlen aránya maga után vonta a vízellátás nagymértékű fejlesztését is. Az ipari centrumok kialakítása, új korszerű lakások építése, korszerű vízműveket is követelt. A megnövekedett igények a régi vízműveinknél is szükségessé tették a víztermelő telepek, csőhálózat és a tározótér bővítését. A vízellátásnak ebben az új, kétségtelenül mozgalmas szakaszában a vízellátó berendezések építése állami ügy lett. Az 1948-ban létrehívott Országos Vízgazdálkodási Hivatal a rendelkezésre bocsátott hitelekből gondoskodott az érdekelt szervekkel egyetértésben a programmok összeállításáról, a tervek megrendeléséről, azok elbírálásáról, a vízművek és falusi kutak építéséről. Ugyanakkor ennek a szervnek feladata volt az üzemeltető szervezet létrehívása és ezek ellenőrzése is. Ezt az évi 100—150 millió forint értékű hatalmas munkát a központi szervezet területi segítség hiányában maradéktalanul képtelen volt ellátni. Az előre nem látott fellendülés váratlanul érintette a tervező és kivitelező, valamint az irányító szerveket egyaránt. A kutatások, tervezések és a vízellátáshoz szükséges speciális gyártmányok előállítása terén nem tudtunk lépést tartani a követelményekkel. Hazai nagy építkezéseink anyagi erőforrásainkat egyéb célokra vették igénybe különösen a csőellátás, a kapcsolóelemek és idomok biztosítása, továbbá a gépgyártás terén mutatkozott hiány. Döntő tényező volt a vízfeltárások hiánya. A részletes vízkutatások, a tartós, megbízható szímokat adó próbaszivattyúzások hiányoztak s a végleges müvek helyett a provizóriumok sorát kellett építenünk, amely az egészséges fejlesztést hátráltatta. A rendszeres állami támogatáson kívül a vízellátás iránt érdeklődő és azzal foglalkozó szakemberek számának jelentős megnövekedése, a rendszeres vízfeltárások és a tudományos kutatómunka megindulása, a vízellátással foglalkozó irodalmi anyag hónapról hónapra való gyarapo-' dása bizonyítja, hogy szakmai körökben megerősödött a hazánk dolgozóinak jobb ivóvízellátásáért küzdők tábora. ' Az Országos Vízgazdálkodási Hivatal megszüntetése és a feladatoknak a különböző tárcaérdekeltségekhez való átadása, a vízügyek egységét ismét megbontotta, vízgazdálkodásunkat visszavetette jól induló második fénykorából. Különösen az ipari vízigények előtérbe jutása után mutatkozott meg a felsőbb, döntésre jogosult szerv hiánya, amely a különböző érdekeket összeegyeztethette és a műszaki megoldásokban állást foglalhatott volna. Reméljük, hogy az elmúltóvbenfelállítottOrszágos Vízügyi Főigazgatóság a minisztériumokkal, a gazdasági vezetőszervekkel és a szakmai intézetekkel való kapcsolatok kiépítése után, azokkal együttműködve be fogja tölteni hazánk legfőbb vízügyi szervének vízgazdálkodásunk életében sorsdöntő szerepét. Az 5 éves terv megindulása óta eltelt négy év alatt 9 városban, 27 községben és bányatelepen építettünk új vízművet, vagy fektettük le annak alapjait, a falu vízellátásának megjavítására pedig közel 600 fúrott vagy ásott közkút létesült. Ezekkel a művekkel együtt ma hazánkban 87 városi, vagy községi vízvezeték van és mintegy 200 helyi részleges vízmű (vízelvezetés), ill. ú. n. törpe vízmű biztosít egyes helyeken közüzemi jellegű vízellátást. A falu és a városi külterületek vízellátásának céljait kereken 10 000 elfogadható vizű közkút szolgálja. A vízmüvek és vízelvezetések 2 800 000 ember részére szolgáltatnak vízvezetéki vizet, míg a lakosság többsége közkutas ellátásban részesül, vagy saját kútja van. Nem hallgathatjuk el, hogy vízműveink egy része korszerűtlen s éppen a kritikus fogyasztási időben tudja a legkevesebb vizet szállítani. Meglévő több közkutunk nem megfelelő, azoknak