Hidrológiai Közlöny 1953 (33. évfolyam)

9-10. szám - Dr. Láng Sándor: A Duna alpesi vízgyűjtúterületének felszíne

Láng S.: A Duna alpesi vízgyűjtőterülete Hidrológiai Közlöny 33. évf. 1953. 9—10. sz. ggfr a Rajna felé veszik útjukat. Még szegényebb csapadékban a Bernina ÉK-i folytatásában levő vonulat, a Spöl csoport, 1000—1200 mm-t alig elérő csapadékkal. A hegyvidékekhez képest az Innvölgy, beleértve az egész Engadinvölgyet is, igen száraz, a csapadék évi összege mindössze 700—800 mm, nyári maximummal. A levegő különösen •az Engadinban gyakran száraz és sok a napfény. A Reschenscheideggre vezető völgy elhagyása után az Innvölgy lefelé menet jobban összeszükiil és következik a jellegzetes Landecki szoros S-alakú alaprajza, ahol áttöri a folyó a keletalpi kristályos kőzetű hegységi zóna északi szárnyát a Silvretta és az ötztali Alpok érintkezésénél. Kilép az Arlberg hágótól K-re a Landeck—Innsbruck—Wörgl—Kitzbühel vonalon húzható határra, ahol az északalpi mészkővonulat és kristályos kőzetű vonulat egymással érintkezik. Wörgl környékén hagyja el - ezt a vonalat és északra fordulva innen a mészkőalpokat töri át. Az Inn vízgyűjtőterülete szélesen terjeszkedik ki a Keleti Alpok kristályos vonulatára, ahol előbb (Landecknél) az ötztali, majd tovább, a szélesebb Ötz völgyétől K-re a Stubai Alpok széles, nagykiterjedésű, egyenletes csúcsmagasságú felemelt tönkjei következnek. Az első 3774 m (Wildspitze), a második 3500 m és mindkettő igen gyengén É-ra lejt, így a hoszszabb völgynek futnak le az Inn felé. Ugyanilyen kristályos kőzetű masszívum a Stubai .alpokhoz a K felől csatlakozó Zillertali Alpok (3670 m) az innsbrucki Wipp völgye, valamint a Ziller-Gerlo^é&' Krimler völgy között. Tönkje szintén É felé lejt és így legnagyobbrészt ezt is az Inn csapolja le. Az Ötz és a Wipp kissé szélesebb völgyét kivéve a három alpesi hegységrész (ötztali, Stubai és Zillertali alpok) túlnyomó

1 része 1500 m magasság fölé emelkedik, ennek következtében az évi csapadékmennyiség mindenütt 1200—1600 mm között van. Noha ez kevesebb, mint az Alpok északi és déli szegélyvonulatai területén, azonban sok a hócsapadók és sok gleccser is van a magasra kiemelt tönkökön. Ezek összes kiterjedése többszöröse pl. a szintén innvölgyi berninai gleccserek területének. A gleccserek és firnmezők - olvadékvize itt nagyrészt É felé folyik le, a lejtősödés fő irányának megfelelően. Az eljegesedés is É felé fejlett inkább, mert a hegységek déli pereme felé eső lejtőkön a hóhatár a nagyobb besugárzás miatt 300—400 m-rel magasabban van. Így a felső Inn erről a területről sok gleccserolvadékot kap. Az Innvölgy vízgyűjtőjének balparti része az Engadin—-Wörgl közti szakaszon a Landeck feletti Ferwall csoportot (3170 m) kivéve az Észnktiroli Mészköalpok déli, rövidebb lejtősödésére támaszkodik és innen rövid mellékvölgyeket is kap. Ezek a lejtők a bő csapadékot szállító Ny-i, ÉNy-i szelek árnyékában vannak, éppen ezért szárazabbak is. Az Inn Kufsteinnél töri át a bő csapadéké Északti roli Mészkőalpok 2000—2500 m-es vonulatát (Kaiser hegység), ahol több bővizű mellékfolyója ered a bő, 1500—2000 mm csapadékú hegységben. A legnagyobb mellékfolyója itt a Chiem See és még töb nagy alpesi tó vizét levezető Alz, és az ezután nem sokkal lejjebb torkolló, de jóval bővebb vizű Salzach. Az Alz vízgyűjtőjének D-i szélén a Ny—K irányban keskeny pásztában húzódó felgyűrt kristályospalás-, kambriumi-, szilur- és permkori rétegekből álló fekiire települnek a mészkőalpok rétegei 30—40 km szélességű zónában. Főleg triász- és jurakori mészkövek és márgák képviselik. Az Inn másik nagy mellékfolyója a Salzach, a Keleti Alpok centrumában, a Hohe Tauernben ered. A Salzach völgyének nyílegyenes legfelső szakasza, a Ny—K irányú Pinzgau a kristályos pala térszínbe vágódott be. E völgyszakasz az alacsony (2532 m) Kitzhübeli Alpok és a Hohe Tauefn határvonala. Fiatal törésvonalon kialakult szerkezeti vonal ez. A' Pinzgau aszimmetrikus keresztmetszetű völgy s balról, a Kitzbiiheli Alpokból rövid kis meílékvölgyoket kap. Annál hosszabbak jobboldali mellékvölgyei, amelyek a Hohe Tauern felől jönnek le. E hegység É félé gyengén megbillent tönkje messze a hóhatár fölé emelkedik (fő csúcsai a Gross Glockner 3798 m és a Gross Venediger 3660 m), nagv firngyűjtők és gleccserek fejlődtek ki rajta. A hegység viszonylagos magassága a Salzachvölgy felett kb. 3000 m. A mellékvölgyek igen mélyre vágódtak belo. (pl. Badgastein völgye) és alaposan összeszabdalták már. A legkeletiebb ilven keresztvölgy (Aritól) választja el a Niedere Tauern szintén kristályospalából, gneiszből álló vonulatától. Ennek a mellékvölgynek a torkolatánál fordul a Salzach É felé. Ezen a szakaszon is több bővizű mellékpatakot vesz fel. A legnagyobb ezek között a Salzburgnál torkolló Saalach. A Salzach miután É felé fordult, merész szorosban töri át a triász- és jurakori mészkőből álló Salzburgi Alpokat. Az anteeedens áttörés kétoldalún hatalmas kiterjedésű felemelt mészkőtönkök emelkednek, Ny-ra a Watzmann, a Ifagen, a Steinernes Meer és a Ilochkönig (2000—2938 m), K-re pedig a Tennengebirge és a Dachstein (2996 m). Ezek el voltak jegesedve, igen erősen karsztosak és aljukon roppant bővizű patakok erednek, míg maguk a platófelszínek vízben igen szegények. A Salzach vízgyűjtőterületének túlnyomó zöme a nagyon nagy csapadékú alpesi zónába jut. Természetesen itt is a peremi helyzetű Salzburgi Alpok csapadékosabbak- (1000 m fe-