Hidrológiai Közlöny 1953 (33. évfolyam)

3-4. szám - Finály Lajos: Néhány szó az esővíz túlfolyókról

Fazekas K.: Balatoni hidrológiai kutatásaink Hidrológiai Közlöny. 33. évf. 1953. 5—6. sz. 165 SZENNYVÍZTISZTÍTÁS \ Szerző tanulmányában az egyesített rendszer szerint, régi néven úsztatottan, csatornázott települések esővíz-túlfolyóinak működését vizsgálja, különös tekintettej a befogadóra. E vizsgálata eredményeként oly megállapításokat tesz, melyek alapján a befogadóra előnyösebb, műszakilag is célszerűen keresztülvihető és gazdaságos túlfolyókat méretezhetünk. Néhány szó az esővíz-túlfolyókról K 1 S í I, Y LAJOS Esővíz-túlfolyó létesítésének célja kizárólag gazdaságossági előnyök biztosítása. A befogadó vízre ez a létesítmény mindenképpen káros. Mérlegelés tárgya csak az lehet, hogy az elérendő gazdasági előnyök és a befogadóban esetleg felmerülő károk egymással összhangban legyenek. Hazai viszonyaink olyanok, hogy az esetek túlnyomó többségében szennyvíz (ez alatt a házi, városi eredetű, ú. n. fekáliás szennyvizeket értve) csak bizonyos tisztítás után engedhető a befogadóba, még akkor is, ha annak biológiai terhelhetősége egymagában tisztítást nem tenne szükségessé. Vagyis befogadó vizeinket nemcsak oxigénháztartásuk egyensúlyának megóvása miatt, hanem más okokból is védeni kell. Ilyen okok például a bakteriológiai és esztétikai szempontok. Az esővíztúlfolyó nyújtotta gazdasági —tehát pénzben kifejezhető — előnyökkel szemben nagyrészt pénzben ki nem fejezhető károk lehetősége áll, mert a halállományban előálló károk, a befogadó vizének felhasználásánál esetleg szükségessé váló tisztítási intézkedések pénzben kifejezhető értéke mellett, a közvetlen (fertőzéses) és közvetett (üdülési ós sport-lehetőségek csökkenéséből vagy teljes megszűnéséből eredő) egészségügyi károk népgazdasági jelentősége ugyan kétségtelen és sok esetben világos, hogy messze meghaladja a gazdasági előnyöket, pénzben még sem fejezhető ki, tehát nehezen hasonlítható amazokkal össze. Ilyen feltételek mellett tehát arra a kérdésre, hogy a szennyvizet, vagy annak egy részét, szabad-e esővíz-túlfolyón át közvetlenül, a szennyvíztisztító berendezés megkerülésével, kiengedni befogadóba, az az egyetlen felelet (a befogadó miatt!), hogy nem szabad. Hogy mégis meg kell tennünk, arra műszaki és gazdaságossági okok kényszerítenek. Az az igyekezet, hogy a befogadó oxigénháztartásával kapcsolatos számításokkal ezt az eljárást igazoljuk és határait megállapítsuk, nem látszik logikusnak. Bakteriológiai és esztétikai szempontok ilyen számításnál amúgy sem érvényesülnek. Vannak azonban kedvező szempontok is, amelyekről nem szabad megfeledkezni s amelyekre a következőkben röviden rá kívánunk mutatni. Nagyon helytelennek látszik annak a minden további msrlegolés nélkül való kijelentése, hogy a szennyvizet pl. ötszörös hígításig — általában ez a szokásos szám — tisztítani kell, az ezen felüli rész a túlfolyón kiengedhető. Ez a szám valószínűleg onnan ered, hogy az ülepítő berendezéseket általában az egy órás csúcslefolyás két órás ülepítésére szokás méretezni. Minthogy az egy órás csúcs a napi szennyvízmennyiség egy órára eső átlagos hozamának kétszerese körül szokott lenni, az átlagos hozam ötszörös hígítású lefolyásakor még mindig közel egy órás ülepítés van biztosítva. Ebből a szempontból, mint látható, logikusabb volna a határt négyszeres hígításban szabni meg, amely mellett éppen egy órás ülepítés volna elérhető. Ha azonban azt a kérdést is megvizsgáljuk, hogy ezt a négy- vagy ötszörös ln'gítási értéket az érkező vízhozam milyen természetű csapadéknál, milyen gyakran és milyen gyorsan éri el, már lényeges adatot kapunk a befogadó terhelhetőségének elbírálására. Az esős szennyvíz ugyanis — különösen hirtelen zápornál — az első 10—15 precben közel ugyanolyan mértékben szennyezett, mint az átlagos szárazidei szennyvíz. Ezt tehát helyes a befogadótól mindenképpen távol tartani. Ha ennyi idő alatt a vízhozam anynyira emelkedik, hogy a túlfolyás közben •megindul, indokolt esővízülepítésről gondoskodni, vagy a túlfolyási határt kell felemelni. Ha ugyanis a túlfolyás csak akkor lép működésbe, amikor az említett szennyes vízroham már (a tisztítótelep felé) levonult, a befogadóba csak az első szennyes lefolyást követő tisztultabb víz kerül. Ez a „tisztultabb" esős szennyvíz természetesen az ugyanakkor lefolyó szárazidei szennyvízmennyiség teljes szennyezését tartalmazza. Ennek hígított voltából a befogadóra nézve mutatkozó előnyöket, továbbá-a csapadék következtében a befogadóban előálló — minden valószínűség szerint a minimális (vagyis az oxigénháztartás számításánál mértékadó) értéket meghaladó — nagyobb vízhozamból származó megnövekedett öntisztítóképességét nagyon bonyolult volna külön figyelembe venni. Ebből a szennyezésből annál nagyobb rész jut a tisztítótele]) megkerülésével a befogadóba, minél nagyobb a hígítás. E többlet-szennyezés egy része, melyet a csapadék következtében megnövekedett vízhozam és vízsebesség a korábbi lerakódásokból fellazít és magával ragad, jobbára a fenéken sodródik s így a tisztítótelep felé halad tovább. Más részei azonban, különösen a szennyvízhozam esztétikailag leginkább kifogásolható hordaléka, a víz felszínén úszik, a szokásos kialakítású túlfolyókon át tehát ha csak nincs közbeiktatva «esővízmedence — okvetlenül a béfogadóba jut. Ezért a leginkább használatos túlfolyógátakat nagyon előnyös volna a szennyvízcsatorna-oldalon uszadékterelővel ellátni, amely a felszínen úszó anyagok túlfolyását megakadályozza s azokat a tisztító felé tereli. Ezzel az egyszerű és olcsó, úgyszólván semmi kezelést nem igénylő szerkezettel sok esetben meg lehetne takarítani az esővízülepítést vagy tárolást. Az előbbiekből következik, hogy az esővíz-