Hidrológiai Közlöny 1952 (32. évfolyam)

11-12. szám - Dr. Maucha Rezső: A vizek halgazdasági hasznosításának elméleti alapjai

446 kell keresni,, miként azt Lindeman is megállapítja, hogy a szervezeteknek táplálékuk megszerzésekor annál nagyobb fizikai munkát kell végezniük, minél magasabbrendű szinthez tartoznak. Nyilvánvaló, hogy a fotoszintézissel asszimiláló, lebegő életmódot folytató fitoplankton algáknak a vízben oldott és egyenletesen eloszlott széndioxid és egyéb növényi őstáplálék megszerzése végett sokkal kisebb munkát kell végezniük, mint a velük táplálkozó raktározó szervezeteknek, a A

3 szinthez tartozó planktonevő halak pedig jóval kevesebb fizikai munkával szerzik meg táplálékukat, mint a velük táplálkozó ragadozók. Az itt felsorolt néhány adat még nem elegendő ahhoz, hogy a vizek halhúsfermelésének számszerű kifejezésére alkalmas eljárást lehetne rájuk alapítani. Rámutatnak azonban arra az útra, melyen ez a kérdés a gyakorlati igényeket kielégítő módon megoldhatónak látszik. Evégből meg kell határozni még előzőleg az egyes szintekhez tartozó szervezetek fenntartó és növesztő táplálékának egymáshoz való viszonyát. Ezzel párhuzamosan gyomortartalom vizsgálatokkal fel kell kutatni a különböző víziszervezetek természetes táplálékát, továbbá a tápláló szervezetek testének kémiai összetételét, hogy azok energia tartalmára vonhassunk következtetést. Az így kapott eredmények ismeretében remélhető, hogy a hidrobiológusok kollektív munkájával a vizek halhústermelésének problémája belátható időn belül megoldást nyer. Az eddig előadottak általában a természetes vizekre és a 'mesterséges halastavakra egyaránt vonatkoznak. A mesterséges haltenyésztés terén kialakult gyakorlatban azonban a termelés fogalma némileg eltér a fentiekben előadott elgondolásoktól. A következőkben a két felfogás összeegyeztetését kíséreljük meg. A tógazda szempontjából ugyanis a termelés kizárólag az a halhús mennyiség, amit adott tóteirületről a termelési évad végén lehalászik, a tenyésztett halaktól fel nem falt összes többi szervezet testében felraktározódott szervesanyag (illetőleg annak energia tartalma) reá nézve kárbavesző táplálék. Ezt a veszteséget E. Walter nyomán a tógazdasági termelésben közvetlenül kárbavesző tápláléknak szokás nevezni, ellentétben a halak életfolyamatai fenntartására fordított ú. n. fenntartó táplálékkal, ami közvetve kárbavesző táplálék néven ismeretes. Mindezek teljes ál'.értése végett meg kell ismerkednünk a vizek termelésében jelentős szerepet játszó egyik tényezőnek, a táplálékhozzáférhetöséc/ (Greifbarkeit der Nalirungj fogalmával, amit Demnll vezeteti be az irodalomba. A halak ugyanis nem képesek az összes rendelkezésükre álló táplálékot elfogyasztani, mert ahhoz különibző okoknál fogva nem férkőzhetnek hozzá. Az eleven haltáplálék egyrésze olyan helyeri tartózkodik, ahová a halak nem jutnak el, az élettelenné vált szervezetek testmaradványai pedig amivel esetenkint a halak szintén táplákoznak — részben már azelőtt elbomlanak, mielőtt a halak rátalálnának. L)r. Maucha R.: A vizek halgazdasági hasznosítása A rendelkezésre álló táplálék egy bizonyos hányada tehát a halak részére veszendőbe megy. Ez a közvetlenül kárbavesző táplálék, ami nyilvánvalóan annál kevesebb, minél több halszáj kutat valamely tóban eleség után. Könnyeri beláthatjuk. hogy a közvetlelnül kárbavesző táplálék nemcsak a tenyésztett halakra, hanem a hutchinsoni szintek bármelyikére is vonatkoztatható, amely szinthez szájon keresztül táplálkozó akkumulatív szervezetek tartoznak. Ez a táplálékmennyiség tehát valamely adott szintre nézve kárbavész. de az egész élőtérre nézve nem veszteség, mert élő vagy élettelen szervesanyag alakijában továbbra is fennmarad. A táplálék hozzáférhetősége, mint környezeti tényező, egyébként szoros kapcsolatban áll a termelés egyik lényeges tényezőjével, az ú. n. térfaktorral. Minél nagyobb ugyanis valamely tó. annál több természetes haltáplálékot képes megtermelni, egyúttal azonban a halak annál nehezebben tudják azt felkutatni, tehát annál nagyobb a közvetlenül kárbavesző táplálék. Ez a megmaradó haltáplálék biztosítja azonban egyéni gyarapodásuk folytonosságát, mert az mini tartalék tápanyag mindig rendelkezésükre áll, ha valamilyen oknál fogva hozzáférhetővé válik. Ez az oka annak, hogy az akváriumban tartott halak nem növekednek olyan mértékben, mint azonoskorú testvéreik a tavakban. Az akváriumban ugyanis természetes úton nem keletkezik lialtáplálék, a mesterséges úton odajuttatott táplálékot pedig a halak tökéletesen ki tudják falni, mert ahhoz könnyen hozzáférnek, nem marad tehát részükre tartaléktáplálék. Visszatérve előadásom elején a totális termelés kifejezésére alkalmazott egyenletre, az abban szereplő különféle mennyiségeket az elmondottak alapján 'most más alakban is kifejezhetjük. A An—! szintről származó és a A

n szint raktá rozó szervezetei részére rendelkezésre álló szervesanyag (illetőleg a benne foglalt potenciális energia) mennyiségéből a közvetlenül kárbavesző táplálékot R— U r — a-nak számíhatjuk. /?-el a A

n-i szinten l'elraktározódott szervesanyag készletet ZV-el pedig a A

n szinthez tartozó egyes akkumulatív szervezetek testében felhalmozódó szervesanyag mennyiségek összegét jelöljük. Ez az a szervesanyag mennyiség, amihez a A

n szint raktározó szervezetei nem férnek hozzá. Ezt az anyagmennyiséget azonban közvetett táplálékveszteség is terheli, nevezetesen az a táplálékmennyiség, amit a hozzá nem férhető tápláló szervezetek időközben saját energiaszükségletük fedezésére fordítanak. Ezt az F—2f = b egyenlettel fejezhetjük ki, ha F-el az összes közvetve kárbavesző, Ef-e 1 pedig a hozzá nem férhető szervezetek együttes fenntartó táplálékát jelöljük. A A

n szint akkumulatív szervezetei szempontjából a b közveteti táplálékveszteség is közvetlenül kárbavesző tápláléknak tekinthető éppen úgy, mint az időközben elhaló szervezetek elbomlott testmaradványai, melyek ezáltal válnak hozzáférhetetlenné. (Ez utóbbinak mennyiségét u-vel jelöltük.) A közvetlenül és közvetve kárbavesző táp-