Hidrológiai Közlöny 1952 (32. évfolyam)

11-12. szám - Dr. Maucha Rezső: A vizek halgazdasági hasznosításának elméleti alapjai

Hidrológiai Közlöny .'32. évi. 1952. 11 -12. sz. 42H tápanyag, tehát a nitrogén és foszforvegyületek mennyiségétől is függ, mert ha e vegyüle.ek bármelyike nincsen kellő mennyiségben jellen a vízben, a tényleges termelés nem közelítheti meg a potenciális termelés értékét. Hogy a potenciális termelés mértékére, vagyis a vizek ú. n. trofitására kizáróan csak a hasznosítható széndioxidtarlalom és az oldott oxigéngáz' koncentrációjából vonhatunk biztos következtetést, azt az előadott elméleti meggondolások melleit a tapasztalat is igazolja,. Ezért sikerült Thienemannak a mély tavak hipolimnionjának nyári oxigénrétegződése alapján a tavakat jól (eutrof) és rosszul termelő (oligotrof) típusokba sorolni, sőt azoxipéngrádiens alkalmazásával olyan módszert bevezeti, mely a vizek termelőképességének fokozatait különböző határértékek útján juttatja kifejezésre. Hasonlóképpen ez a víz hasznosítható széndioxid tartalma alapján is keresztülvihető. Az így kapott értékek azonban a vizek termelőképességének nem abszolút, hanem csak relatív értékeit szolgáltatják. Meglepőnek tartjuk Ohle egyik legújabban megjelent munkájában kifejtett ama nézetét, hogy a hasznosítható széndioxid a többi növényi tápanyag koncentrációjának figyelembevétele nélkül egymagában nem nyújthat kellő tájékoztatást a vizek irofitására vonatkozóan. Ohle volt ugyanis az, aki az Eszaknémetország-i tavak troíi.ását az oxigéngrádiens analógiájára szerkesztett széndioxid gradiens alapján igen jó eredménnyel

1 állapította meg. Nyilvánvaló, hogy Ohle e nézetének kialakításakor a potenciális és lényleges termelés fogalmait tévesztette össze egymással. Az érintett relatív ériékeket szolgáló eljárások a tényleges termelés kifejezésére nem alkalmasak, de arra felhasználhatók, hogy a vizek halászati és hal tenyésztési hasznosítása körüli támpontokat nyújtsanak a természetes vizek és mesterséges halastavak optimális népesítésére vonatkozóan. A gyakorlati követelmények azonban ennél jóval többet kívánnak, amennyiben a halhustermelés eredményes irányítása végett igen kívánatos volna, ha a vizek ú. n. természetes hozamát elméleti úíon tudnánk megállapítani. Ma ez a probléma még nincs megoldva, mert mint látni fogjuk, a feladat igen bonyolult, de a termelés kérdésének energetikai alapon való megoldására irányuló korszerű törekvések kilátásba helyezik, hogy belátható időm belül e téren is számol tevő eredményekre jutunk. A kérdés mai állásának ismertetése végett Hutchinson és Lindeman amerikai kutatók elméleti elgondolásaiból indulunk ki. Hutchinson szerint, aki a tavak biocönozisának dinamikáját az energiaátvétel problémájaként fogja fel, a tavak felszínét érő napsugárzás kinetikai energiájának egy része a fitoplankton algák fotoszintézise folyamán termelt szerves anyagokban potenciális energia alakjában halmozódik fel. Ennek a potenciális energiának egy részét azonban az algák saját életfolyamataik fenntartására fordítják. A fitoplankton algákkal táplálkozó állati plankton az algákkal felveit szerves anyagok egy részét állhasonlítja és élőanyagként raktározza testéhen, kisebb hányadát azonban ugyancsak fenntartó energia nyerése céljából oxidálja. A zooplanktonnal táplálkozó szervezetek, köztük a plankton-evő halak, a táplálékkal felvett szervesanyagok egy részét hasonlóképpen teslíik gyarapítására fordítják, másik részét, szintén energiasztikségle ük fedezésére használják fel. így tovább a planktonevő halakkal táplálkozó ragadozó lialak hasonló módon értékesítik a felvett 'táplálékot. A fentiek szerint Hutchinson több láplá'ék, vagy ami egyre megy, energia szintet különböztet meg, melyeket (a „leveli" angol szó kezdőbetűje után) A betűvel jelöl. A kiindulási szintet, vagyis a napfény sugárzó energia tartalmát A°val, annak a fitoplankton állal potenciális energia alakjában megkötött részét A

rel, az elsődleges raktározó, vagyis a zooplanklon lények testében felhalmozott potenciális energiát A

2 -val, a másodlagos raktározók, tehát a planktonevő halak potenciális energia-készletét A

3-al, a harmadrendű raktározóknak tekintendő ragadozó halakét A

4-el és így tovább, a következő magasabbrendű szintekét általánosan A

n -el jelöli. Az elmondottak szerint tehát minden egyes szint potenciális energia készletét a A„ = A„_

1— Á,„ egyenlettel fejezhetjük ki, ahol A„_! az előző szinttől átvett potenciális energia mennyisége, pedig az u-el jelölt szint fenntartó energia mennyisége, amit az előző szinttől álvett potenciális energiamennyiségből, mint energiaveszteséget le kell vonni. Már ebből is megítélhető, hogy a különböző szintekhez tartozó szervezetek termésbiológiai értékűsége nem egyenlő, mert az egyes szintek potenciális energiatartalmát annál nagvcibb fenntartó energiamennyiség terheli, minél távolabb esik az A„ szint A

0 szinttől. Ha tehát valamely víz termelését a fitoplanktonalgák testében felhalmozott szervesanyag mennyiségéből, vagy a zooplanikton tömegéből óhajtjuk meghatározni, egymással össze nem kasonlítható eredményekhez jutunlki, annál is inkább, mert a különböző szintek fenntartó energiája a szervezetek testében ugyanazon idő alatt felhalmozódó potenciális energia mennyiségéhez viszonyítva nagymértékben különbözik. Lindeman ugyanis Hicks és Juday vizsgálati eredményeiből kiszámította, hogy a vízi konstruktív szervezetek (^-í) fenntartó energiája a testükben egyidejűleg felhalmozódó potenciális energiához viszonyítva 15-től 33%-ot tehet ki. A fitoplanktonra nézve ez az érték saját vizsgálataim szerint 20% körül mozog. Inlev szovjet kutató igen szellemes módszerével kapóit eredményekből ugyancsak Lindeman számította ki, hogy ez a viszonyszám a Aj szinthez tartozó növényevő Tubifexekre nézve már 61,7%, az egy nyaras planktonevő A

3 ponty ivadékra nézve pedig 140%. IV. G. Moore vizsgálatai alapján a Lcpomis cyanellus naplialféleségre nézve 120%. Ezek az adatok azt mutatják, hogy a fenntartó táplálék az egyes szintek magasság rendjével tetemesen növekedik. Ennek okát kétségkívüli abban a körülményben