Hidrológiai Közlöny 1952 (32. évfolyam)

11-12. szám - Galli László: A dunai és balatoni magaspartok állékonyságának törvényszerűségei

412 (Julii L.: Dunai és Imluloni inagasijarlok állékonysága Mivel a partok mozgásának évezredek óta tartó folyamatosságát, mint azt az előzőkben láttuk, egyedül a nyíróellenállás változásaival, tehát csak az átázással, nem lehet megmagyarázni, nézzük most meg, melyek azok a változások a külső erők viszonyából, amelyek a mozgást folyamatossá tehetik? Nyilvánvalóan nem tud végérvényesen nyugalomba jönni a lejtő, még viszonylag nagyobb nyíróellenállás esetén sem abban az esetben, ha a mozgások után kialakuló egyensúlyi helyzetet — az előbbi példánál maradva — a nérleg kél karjának a súlyviszonya ismételten lerontja. Ez az eset pedig bekövetkezik ji víz melletti magaspartoknál akkor, ha minden mozgás után a kiemelkedő ellensúlyt egy idő múlva elviszi, vagy elmossa a víz, de abban az esetben is, ha a szálban álló magaspari egy-egy újabb szakadása után a lehulló törmelék a mérleg felső karjának a súlyát ismét megnöveli. Minden víz melletti magaspaat állékonyságában tehát — így a dunai és balatoni magaspartoknál is — három, állandóan változó tényező játszik szerepet: a magaspart szakadása, a lejtőtörmelék átázása, és a lejtő lábának az elmosása. Vizsgáljuk meg a következőkben a partok életét most már részletesebben, ennek a három tényezőnek a figyelembevételével is. Mint azt már az előzőkben láttuk, a niagaspart leszakadása következtében a fal előtt törmeléklejtő halmozódik fel. Ha a vizsgált szakaszon a három tényező közül csak a falszakadással kell számolni, tehát a törmeléklejtő a terület hidrológiai viszonyait nem zavarja meg és a lejtő lábát sem moshatja el a víz, akkor könynyen beláthatjuk, hogy minden falszakadás után, a törmeléklejtő növekszik talán szárazon és görgetegszerüen oszlik is —, de egy idő múlva a felső része eléri a fal pereméi, ezl a levegőtől, hőmérsékletváltozástól stb. elzárja, a további szakadás tehát megszűnik és lassan kialakul a természetes domborzat, az inflexiós lejtő. Majdnem hasonló lesz a helyzet azokon a szakaszokon, ahol a második tényező is hat és :iz átázás bekövetkezik. Itt a törmelék egy bizonyos magasság, illetve nagyobb lejtőszög elérése után, mozgásnak indul, lecsúszik, lába felemelkedik és nyugalomba jön. A fal azonban tovább szakad, az egyensúlyi helyzet egv idő múlva ismét felborul és a mozgás ismét bekövetkezik. A szakadással azonban a fal mindig hátrál, a törmelék lába és a fal közötti távolság mindig nő. végül olyan nagy lesz, hogy a törmelék, —- még az átázásnak megfelelő kis nyíróellenálláshoz tartozó lejtővel is. — eléri a fal peremét, ekkor a falszakadás, mint mozgató ok. megszűnik és az előbbi esethez hasonlóan, a lejtő nyugalomba jön. Lényegesen más lesz azonban a helyzet akkor, ha minden mozgás után az alsó kiemelkedő ellensúlyt elviszi, elmossa a víz. Az egyensúlyi helyzet ilyenkor legfeljebb a szálban álló fal egv bizonyos magasságáig tud beállani, addig. a magasságig, amellyel szemben az alsó tömeg e! nem mosott része, még egyensúlyt tud tartani. Minden ismételi talszakadás ulán tehát elméletileg mindig egyforma mértékű mozgásnak és a törmelék felső szakaszán is mindig ugyanolyan mértékű lesüllyedésnek kell bekövetkeznie. A fal tehát hiába hátrál, a törmelék lába az elmosás miatt mindig utána jön, a lejtőszög mindig egyforma marad, a törmelék felső része soha el netni érheti a fal peremét, így az k hasadásnak mindig ki lesz téve, a -folyamat nem állhat m-:g és a természetes lejtő nem alakulhat ki. legfeljebb abban az esetben, ha a fal hátrálása gyorsabb, mint a lejtőtörmelék lábának az elmosása. A leszakadás, átnedvesedés és suvadás azonban nem következik be egyidőben. A falszakadás, mint láttuk, legnagyobbrészben a hőmérséklet változásaitól, a lejtő átázása és suvadása pedig a hidrológiai viszonyoktól függ. Előfordulhat tehát az az eset, hogy valamelyik mozgás után, mikor a lejtő nyugalomba jött, száraz évek következnek, mire a törmelék kiszárad és belső ellenállása megnő. Mivel a lejtő lábának 11 z elmosása is csak lassan következik be, a magaspart törmeléke feltornyosodhat és egész meredek lejtőben helyezkedhet el. A terület nyugodtnak látszik, pedig a mozgási veszély itt a legnagyobb. Évtizedeken keresztül nem történik senuni, míg egy utolsó falszakadás, az utolsó homokszem elmosása, vagy egy nagyobb csapadék, a mozgást teljes egészében megindíthatja. Ilyen periódikussággal ismétlődik tehát a mozgás évezredek óta. Valószínűleg így vándorolt el a Duna az Alföld és a Dunántúl közötti törésvonalról, így alakult ki a fűzfői öböl és így vándorol a Balaton is nyugatról, a keleti irányba. A dunai partoknak van azonban egy külön törvényszerűsége is. Ha végigmegyünk a majdnem .'>5 km hosszú dunai magaspartokon, akkor megálllapíthatjuk, hogy vannak a parton olyan szakaszok, amelyek meredeken megállanak, vannak olyanok, amelyek előtt hatalmas törmeléklejtő halmozódon fel, de vannak olyanok is, ahol a magaspart egy természetes domblejtővel csatlakozik a mélyebb területihez. Felmerül tehát a kérdés, hogyan ludotl Duna nyugat felé eltolódni akkor, amikor egyes helyeken ilyen alá nem mosott partjai is vannak? Bészletesebb megfigyelés után megállapíthatjuk, hogy a dunai szigetek és a partok formája között szerves összefüggés van. Általában a szigetek melletti partszakaszokon, ahol alániosás nincs, vagy a lejtő lába van leterhelve, alakult ki — az előzőkben leírt általános törvényszerűségek szerint —- a természetes lejtő, azokon a szakaszokon pedig, ahol a lejtő lába, két sziget között a Duna sodrának van kitéve, a meredek és mozgó pari. A dunai szigetek azonban évszázados lassúsággal ugyan, de állandóan 'vándorolnak. így mindig más és más partszakasz záródik le és