Hidrológiai Közlöny 1952 (32. évfolyam)

5-6. szám - Venkorits István: Barlangok fejlődésének dialektikája

Hidrológiai Közlöny 32. évi . 1952. 3- 4. sz. 197 A szerző bevezeti a dialektikus szemléletet a karsztos barlangjaink tanulmányozásába is. A mészköveket .és a reá ható csapadékvizet egy összetartozó rendszernek tekinti. A vízjáratok bővülését mennyiségi, minőségi vá'tozásként fogja fel. Pusztulását a rendszer egyensúlyában beállott változással és új egyensúlyi helyzet kialaku'ásával magyarázza. A szerzőnek karsztos területeken végzett nagyszámú vizsgálata biztosíték arra, hogy a dialektika alkalmazása közelebb visz bennünket a karsztos jelenségek összefüggésének megismeréséhez is és az ezzel kapcsolatos gyakorlati kérdések megoldásához. Az elméleti elgondolások ismertetése után gyakorlati példán mutatja be e szemlélet alkalmazását. Barlangok fejlődésének dialektikája VENKOVITS ISTVÁN HIDROGEOLÓGIA A barlangok keletkezését és elpusztulását kutató szakemberek írásaikban, előadásaikban általában a nyugalmi állapotban lévő kőzetről és mozgó vízről emlékeznek meg. A földkéregmozgások által meggyengített kőzetet tekintik a barlangkeletkezés kiinduló pontjául. A barlang fejlődésében beálló minden további változást az oldó és pusztító víz hatásának tulajdonítanak. Szerintük a víz mechanikai és kémiai hatására a mészkövekben üregek keletkeznek, amelyek ugyanazon karakterű és gcnezisű víz hosszú időn >á!t tartó működése következtében meg is semmisülnek. Szerintük ugyanazon minőségű és menynyiségü víz az idők folyamán barlangképző és barlangpusztító tényező is. Ez a szemléltet a mennyiségi változásokat nem értékeli helyesen, változást lát csak, nem pedig ellentmondások révén bekövetkezett fejlődést. E szemlélet alapján álló kutatóink a barlangokat helyben keletkezetteknek véliki, így számukra a barlangok sok problémája megoldhatatlan. A karszthidrogeológusnak is szakítania kell e szemlélettel. mert a vízbecslés nézőpontjából nagyon fontos, hogy a karsztosodott kőzet változásainak története térben és időben tisztázott legyen. A dialektika tudatos és következetes alkalmazásával a

o barlangok fejlődéstörténetében új szempontok érvényesülnek. Dialektikusan a mészkövet és a reá ható csapadékvizet egy összetartozó rendszernek tekintjük. A csapadékvíz a mészkövön keresztül helyzeti energiája és oldó tulajdonsága segítségéVei a legrövidebb úton igyekszik a mélyebb fekvésű régiók felé. A víz mechanikai munkájával, valamint kémiai oldóképességével szemben a kőzet ellenáll. Ezt a közismert tényt szemléletünk a kőzet — víz rendszeren belül dialektikus tagadásként fogja fel. A földtörténeti idők folyamán a csapadékvíz fizikai és kémiai hatására a kőzet — víz rendszerben mennyiségi változás jön léire. Ez a mennyiségi változás a kőzet vízjáratainak bővülésében jelentkezik, amely időegység alatt egyre . több víz mélybejutását teszi lehetővé. Ez a mennyiségi változás — éppúgy, mint más természetes rendszerben — nem lehet végtelen, hanem egy bizonyos határ után minőségi változásba csaD át. Kialakul az a vízjárat, amely a Mületre lehulló legnagyobb vízmennyiséget is képes a mélvség felé elvezetni. \ mélységbe jutó víz a bázison felhalmozódik és lassú vízszintes áramlással halad a hegységperemi bővizű karsztforrások felé. Az ilyen típusú karsztforrásokat csaknem azonos tengerszint feletti magasságban találjuk. Fakadási helyüket a mészkő földalatti vízjáratainak felszínre bukkanása szabja meg. összefüggő mészkőrögök belsejében az általános vízszint fölött felhalmozódó víz szintje többé-kevésbbé domború felületű. E felület csak nagy vonásokban egyenletes, részleteiben sajátságosan tagolt. Tagoltság a karsztos vízjáratok hatására keletkezik! ott, ahol a források megcsapoló hatása a vízjáratokban gyorsabb áramlást idéz elő. A mészkőfennsíkok vízgyűjtő területére lehulló csapadékvíz zöme függőlegesen jut a mély be. Mire eléri a mélyebb öveket, vegyi agresszivitását elveszti, mozgási energiája lecsökken. Néha a csapadék záiporszereűn hull a vízgyűjtő területre; ekkor a peremi források ezt a lökésszereűn megnövekedett vízmennyiséget elvezetni nem képesek. Ilyenkor megemelkedik a vízszint a mészkőrög belsejében. Ez a vízszintingadozás ugvancsalk

1 erős barlangképző tényező. Amint a függőleges járatok kibővülésük után a felületre hulló víz maximumainak elvezetésére alkalmassá válnak, úgy a vízszintingadozások következtében kialakult vízszintes járatrendszer is zavartalanul levezetiik) a bázison felgyülemlő legnagyobb vízmennyiséget. Az így kifejlődött barlangrendszer nem a fejlődés közbeni állapot egy pillanatra kiragadott képe, hanem alapvetően új állapot. A barlangállapot a kőzet — vízrendszer ellentmondásai lévén jön létre, s mindaddig állandó marad, amíg a rendszerben szereplő tagok eredeti sajátságai a rendszeren kívüli hatásokra meg nem változnak. A dialektika alkalmazásával nvert úi szempontjaink ellenőrzésére sok hazai karszt-területet és barlangot vizsgáltunk meg. Víznyelőktől az álmenő barlangokon át a forrfáisbairlanGokig követtük a víz útját. Vizsgálat alá vettünk szilárd kőzetekben boltozatszerűen kialakult iáratokat, járatok oldalfalain függvernaradt jelenleg „száraz" kürtőket, óriástermeket, aminit a jelenlegi horizontális vízfolyás szintjében egymást váltogatták. Megvizsgáltuk a töbröFííkel sűrűn telehintett mészkőfennsíkokat, visszafolyókat, sziklakapus víznyelőket stb.