Hidrológiai Közlöny 1952 (32. évfolyam)

5-6. szám - Dr. Láng Sándor: Hazánk vízgyűjtőjének felszíne

Hidrológiai Közlöiry 32. évf. 1952. 5—6. sz. 193 felsőmediterránkorú lajlamészkőből és ezen a szármatamészkőbőll álló lapos, gyengén hullámos, kissé karsztos platója. Itt azonban elég vékony a mészkőtakaró. A Dunazúg hegyvidék harmadik darabja a szintén erősen összetöredezett és kisebb-nagyobb magasságra felemelt platószerű tönkdarabokból álló Gerecse, melyet főként triászkori dolomit és mészkő, pirosas alsójura kori mészkő, kevés krétakori márga és a közles medencékben harmadkori üledékek építenek fel. Felemelt tönkjeinek alacsonyabb részein néhol kevés kvarckavics is van, pl. a Nagygete gerincén 450 m magasságban, a Peskőn, az öregkovácson, stb. Jól karsztosodik, sok a karrmező és a barlang. Épp ezért vízben szegény terület. Legkiemelkedőbb tönkplatói a dorogi Gete (456 m), a bajóti Öregkő (374 m), a Pisznice (549 m), a Gerecse platója (634 m), a Peskő (401 m), az öregkovács (555 m), stb. A Dunazúg hegyvidéki alacsony, néhol középhegységi jellegű területén az évi csapadék 570—650 mm körül van, tehát, aránylag nem magas érték. A kisebb-nagyobb tönkös rögökre és medencékre elég aprólékosan tagolt térszínen csak rövid és gyérvízhozamú hidrográfiai hálózat alakult ki. Ennek még az is oka, hogy a felszínnek kb. a 20%-a karsztos. A lefolyástényező a nem karsztos térszínen 15—25%, a nagykiterjedésű karsztos területeken itt is 50% fölé emelkedhetik. A Vértes kb. 40 km hosszú és 15—20 km széles dolomitlönk. Sokkal egységesebb, mint a Dunazug hegyvidéki, amennyiben a kisebb-nagyobb hosszanti és keresz(törésekkel kiemelt lapos rögei 400—182 m magasságra emelkedtek. Legkiemelkedőbb pontjai a Csókakő és a Körtvélyes. Egy-két kiiseblb medence is besüllyedt a Vértes fennsíkszerü térszínébe (Vérteskozma, Gánti medence). Dolomitos felszínén a hidrográfiai hálózat fő vonalai az ÉNy—DK törések mentén alakultak ki. Ezenfelül néhány érdekes szakad ék völgy is bevágódott ebbe a térszínbe (Máriaszakadék, Fánivölgy, Horogvölgy), melyek többnyire konzekvensek és a platók közeipén erednek. A Velencei hegység (351 m) kis gránitmaszszívum Székesfehérvártól ÉK-re. Érdekes síziklaalakulatok (gyapjúzsák formák), több andezitáttörés, ércesedés és szélein néhol a fedő palák megjelenése jellemzi. Lábánál DK-re a Velencei tó fiatal tektonikus árokban foglal helyet. Ugyanilyen fiatal tektonikus árok a Móri völgy is a Vértes és a Bakony között, melyhez DK-en a Sárrét hasonló eredetű süllyedése és az ebből DK-re vezető Sárvíz széles fiatal árka kapcsolódik. A fejérmegyei Mezőföld, síksága (150—208 m) nem az Alföld része, hanem fiatalon felemelkedő, pannon-pontusi rétegekből álló, gyengén összetöredezett tönk, felszínén kevés lösz, futóhomok és Sárbogárdnál riolittufa is van. Vízhálózata igen gyér, a legnagyobb völgye a perkátai cik-cakos, fiatal törésvonalon futó völgy. 3 A Mezőföld egyes rögei meredek fallal tekintenek a Duna mélyen bevágódott völgyére. Itt sokszor vastag a lösztakaró is (Sztálinváros 50 m, Paks 42 m). A Bakony a Dunántúli Középhegység központi tagja. Az Alpoktól K felé nyúlt egykori parageoszinklinális 4—5000 m-es triászkori werfeni pala, márgás megyehegyi dolomit, fődolomjt, dachstein-mészkő rétegsorának kisebb-nagyobb mérvű felgyűl ődéséből áttolódásából és összetöredezéséből jött létre. Jura- -és krétakori rétegei már kisebb jelentőségűek. A gyűrődések főleg a krétakorban történtek. A terület a miocénig gyengén hullámos lapos tönkké pusztult le. Jelentős volt a trópusi klímán a mállás és üledékképződés, mint pl. a bauxit- és mangánércképződés. Ujabb kiemelkedéssel nyerte el mai formáját a pliocén-pleisztocén folyamán, amikor a lapos tönkök különböző magasságra emelkedtek ki. Felszíne legidősebb részletei a 6—700 m-es plató-, vagy rögré=zek (Kőrishegy 704 m, Kékhegy 669 m, Somhegy 650 m. Halyag 648 m. Papod 646 m, Futóné 575 m) ezeken nincs kavicstakaró, a köréjük csoportor suló alacsonyabb tönkrészleteken azonban sokfelé megvan 400—500 m magasságban. A hegység részei az Öreg-Bakony, a veszprémi—devecseri törésvonaltól É-ra és a DéliBakony, e törésvonaltól D-re. Ezt még külön jellemzi a fiatal bazaltvulkánosság is (főleg a Balaton partján, mint pl. a Badacsony, a Szent Györgyhegy, a Gulács, beljebb a Haláp, az Agártető, a Somló és a 601 m-es Kabhegy). A Bakony felszínének közel fele mészkő-, vagy dolomitkarszt, ezért a 700—800 mm-es évi csapadék ellenére állandó vízhálózata gyér, viszont több bővizű karsztos forrás fakad fel a peremeken. A Bakonyban a lefolyástényező átlagosan 35%-ra lehető. A Balaton medencéje nem a tenger visszamaradásából származik, hanem igen fiatal, újpleisztocén süllyedék, amely keletkezése óta észrevehetően összébb zsugorodott már, amennyiben a Zala völgye, a Kis Balaton és a déli part turzásaitól lefűződött berkek már különváltak. A jégkor végén kb. 6 m-el magasabb volt a vízállása, a meleg száraz óholocén mogyoró korban pedig 5—6 m-rel kisebb volt a vízállás, mint ma. A Zalai, a Somogyi és a Tolnai-dombvidék 300 m-ig emelkedő enyhén hullámos tönkfeliilet, mai magasságára a levantei iszapos-homokos, néhol kavicsos rétegsor lerakódása után, vagyis a közép- és újpleisztocénban emelkedett fel, lapos összetöredezett enyhén elferdülő táblák formájában, a lábiák közt sok az aszimmetrikus keresztmetszetű völgy. A Mecsek ugyancsak egy kis parageoszinklinális 5—600Ö m-es permotriász-jura homokkő, márga és mészkőrétegsorának felgyűrődésével keletkezett. Felszínének fejlődése hasonlatos a Bakonyéhoz. Fiatalon felemelt tönkjeinek idősebbik csoportját (Zengő 682 m, Jakabhegy 602 m, Dobogó 616 m, Tubes 612 m) nem fedi új-