Hidrológiai Közlöny 1950 (30. évfolyam)

11-12. szám - Értekezések - Jászfalusi Lajos dr.: Pisztrángos és pontyos természetes vizeink benépesítése

tudjuk, hogy abban a holtágban 20%-ban keszegek, 30%-ban pedig compó, törpeharcsa, esetleg naphal vagy kárász is él, vagyis éppen azok a halak, amelyek hasonló táplálékot fogyasztanak, mint a ponty. Tehát a pontyivadéknépesítésnél így nem az 50 kg hozamot vesszük alapul, hanem annak csak 50%-át, vagyis 25 kg-ot kat. holdanként. Továbbá számontartva azt s, hogy a tógazdas'gi nemesponty természetes táplálékon nőve az első években 300—500 gr-nál többet nem gyarapszik, akkor a szokásos népeHs sítési képlet alapján N = (-20—60% elkalP'Z Pi lódás (N = mennyi pontyivadékot helyezhetünk ki kat. hol dánként; Hs = elméleti természetes hozam; P

2= a nemesponty két év alatt elérhető testsúlya ; P

1=a nemesponty testsúlya betelepítéskor), kiszámíthatjuk a kat. holdanként kihelyezhető pontyivadék számát. Fenti adatokat behelyezve a képletbe N= + 20%, tehát a szóbanforgó 850—50 gr /0 B holtágba kat. holdanként 31

x/

4 db, átlag 5 dkg-os pontyivadékot helyezhetünk ki, amelyek két év múlva érik el a piaci nagyságot. Öt dkg-os pontyivadékot csakis 2 méternél mélyebb holtágakba népesítsünk, hogy télen ne legyenek kitéve a megfagyás veszélyének. A sekély holtágakat legalább 20 dkg-os ivadékkal népesítsük, amelyek már az első évben elérik a piaci nagyságot. Ebben az esetben P

2 értéke egy évre számítva 700 gr. A kallódás mértékét mindig az adott körülményekhez igazodva szabjuk meg. Például, ha a szóbanforgó holtágban kevés ragadozó van és szállításkor a halak kevésbbé sérültek meg, úgy a 20%hoz közeli kallódási értéket számítunk, de ha a ragadozók száma nagy és a szállítást is megsínylették, valamint az illető holtágat gyakran látogatja meg az árvíz, akkor az 50%-hoz közeli legmagasabb értéket vesszük tekintetbe. A mult évig a természetes vizek szakszerű népesítésével nem sokat törődtek. A Halászati Szövetkezetek a legtöbbször magukrahagyva tetszés szerint hol túlnépesítették, hogy kevesebb ivadékot helyeztek ki, mint amennyit föl tudott nevelni az illető holtág. A Földművelésügyi Minisztérium Halászati Ügyosztálya kezdeményezésére 1949-ben a Halélettani Intézet elkészítette a tiszai és dunai gazdaságilag külön kezelhető holtágak részletes halászati biológiai leírását, amelynek során az első népesítési útbaigazítást is megadtuk. A magam részéről a mellékelt kiértékelési táblázat szerint foglalkoztam a kérdéssel. A folyóvizek termelőképességének megállapítása a limnológiának mindig egyik legnehezebb problémája volt. Ezen nincs is csodálkozni való, mert a környezettényezők oly állandóan és hatásosan befolyásolják a vízi lények életét, hogy ez a limnológust mindig komoly és sokszor megoldhatatlan problémák elé állította, és e miatt nem egyszer történt meg, hogy abba is hagyta a kutatást. Valóban fáradságos munka a folyóvizek hidrológiai és hidrobiológiái kutatása. Itt más gyűjtőeszközökre van szükség, más biocoenotikai és hidrológiai ' tényezőkre kell tekintettel lennünk. • Légér (11—16. sz.) volt az egyetlen kutató, aki negyven éven keresztül képes volt mindvégig megbirkózni e nehéz problémákkal. A pontyos és pisztrángos folyóvizek termelésbiológiájának kiértékelésére a maga nemében egy igen elmés meghatározóskálát és képletet állított fel, amelynek alapján ki tudjuk értékelni valamely pisztrángos vagy pontyos folyóvíz tápláléktermőképességét (16), és a képlet alapján kiszámíthatjuk az évi km-kénti halhústermelését, illetőleg a népesíthető ivadékok számát. Légér eredményeit a pisztrángos folyóvizekre vonatkozóan már több éve tanulmányozom és azokat hazai viszonvlatban is sikerrel alkalmazom (8— 10. sz.). Hogy ki tudjuk értékelni valamely folyóvíz termelőképességét, Légér szerint három fontos körülményre kell tekintettel lenni. Ismernünk kell a szóbanforgó folyóvíz halállományát, tápláléktermőképességét és végül a folyóvíz átlagszélességét és mélységét. A folyóvíz átlag szélességének és mélységének megállapítása nem okoz különösebb nehézséget, amennyiben azt a helyszínen bárki meg tudja állapítani. Tápláléktermőképességének a megállapítása azonban már körülményesebb. Aki ezt végzi, beható biológiai képzettséggel és többévi gyakorlattal kell hogy rendelkezzék. Hogy mi a tápláléktermőképesség, azt maga Légér sem állapítja meg körülhatároltan, és ez helyes is, mert a tápláléktermőképesség patak és patak, folyó és folyó szerint változhat. így a hegyi patak esetében, ahol a pisztráng az uralkodó hal, a tápláléktermőképesség a szóbanforgó patak táplálékmennyiségét és minőségét fejezi ki. Valamely patakban minél több táplálékot találnak a pisztrángok a köveken és a parti vegetáció között, annál nagyobb a tápláléktermőértéke, vagyis a tápláléktermőképessége. A síksági folyóvizek tápláléktermő képességének meghatározása már sokkal bonyolultabban mutatkozik. Itt a folyóvíz szélességén, mélységén és környezetén kívül számításba kell vennünk az összes környezettényezők kedvező vagy kedvezőtlen befolyását. A tápláléktermőképességet Légér görög »/9« betűvel jelöli, úgy a pisztrángos, mint a pontyos folyóvizek esetében és I^X-ig terjedő skálát különböztet meg. Szerinte a szegényhozamú pisztrángos folyóvizek tápláléktermőképessége I—IV., a középhozamú patakoké V—VII., és táplálékban gazdagok a VIII—X. Mielőtt rátérnénk a fönti csoportok jellemzésére, elöljáróban ismerjük meg a pisztráng főbb táplálékát, hogy könnyebben meg tudjuk határozni a szóbanforgó pisztrángos patak tápláléktermőerejét. Legfontosabbak azok a rovarálcák, amelyek vízben fejlődnek ki, úgymint a gyorsmozgású kérészlárvák, a két faroksertével rendelkező álkérészlárvák, a tegzesszitakötőálcák, amelyek saját maguk által készített csőszerű lakóházban élnek és különböző fajtájú légylárvák. Az apró rákok közül a Gammarusok, vagy ahogy népünk nevezi, »bolharák«, amelyeket a pisztráng ha nagymértékben fogyasztja, rózsaszínűvé válik húsa, sőt különleges ízt is kap. Többé-kevésbbé fontos táplálékok a tpisztráng számára még a különböző féregfajták, 459-