Hidrológiai Közlöny 1950 (30. évfolyam)

9-10. szám - Értekezések - Kiss Tibor dr.: Népgyógyfürdők építése vidéki gyógyforrásaink kihasználására

A különszobás elrendezésnél 160 m

2 területen 22 ágy áll, tehát egy ágyra 7,3 m

2 és 21,9 m

3 légtér jut. A közös hálótermek összesen 143 m

2 területén 21 ágyat lehet kényelmesen elhelyezni, amikoris ágyanként 6,8 m

2 és 19,4 m

3 esik. Ha a szobaegységeket vizsgáljuk, a kétágyasok terhére valamivel kedvezőtlenebb eredményt — ágyanként 5,7 m

2 és 17,1 m

3 — kapunk, mert a nappaliban felállított ágyakra jut 11,5 m

2 és 34,5 m

3. Az összehasonlításból tehát az tűnik ki, hogy a kényelmesebb különszobás rendszer helykihasználás szempontjából is előnyösebb. A közös termes elrendezésnek ezzel szemben két előnye van : a) szükség esetén sűrűbb ágyelhelyezésre használható ; b) építési költsége kevesebb, egyszerűbben fűthető és takarítható. Gyógyulást kereső dolgozókról lévén szó, az első előny legfeljebb időszakosan érvényesíthető, mert az alapterületet csökkenteni a betegek rovására nem szabad. (Norma : 7—9 m

2) A költségtöbblettel viszont szemben áll a különszobás elhelyezésnél vitathatatlanul nagyobb nyugalom, a nappali tartózkodás megoldottsága, ezzel a hálók jobb szellőzésének biztosítása és mindezek eredőjeként a kedvezőbb gyógyulási arányszám. Mindezek arra mutatnak, hogy általános típusként a különszobás megoldás építése indokoltabb ; a közös hálótermes elrendezést kell azonban választani olyan helyeken, ahol tömegesen érkező, de rövidebb ideig maradó, nagyobb beteglétszám elhelyezéséről kell gondoskodni. A hálóhelyiségek tartozékai mindkét tervnél azonosak : tornác, előtér, gondnoki szoba, étkező, konyha, söntés, kamra, padlás- és pincelépcső, pince, férfi- és női mosdó és WC-csoport. Az étkező-, konyha-, söntéscsoportot közös légtérben oldottuk meg, a kiszolgálás és ellenőrzés megkönnyítése érdekében. A söntést és konyhát az úgynevezett »kármentő« lécrács választja el az étkezőrésztől. Az esetleg kellemetlen konyhaszag könnyen kiszellőztethető, a mindkét alternatív megoldásnál biztosított keresztszellőzéssel. Ahol lehet, a melegforrás vizével fűthető az épület. Ha ennek létesítési és fenntartási költsége nem állna arányban a fűtőanyagmegtakarítás költségeivel, a terv szerinti tégla- vagy cserépkályhákat kell beállítani, de a tervezett kéményeket minden eshetőségre számítva, meg kell építeni. III. KÜLÖNLEGES ÉPÜLETSZERKEZETEK Alapozás, szigetelés Tervezett épületeink kisméretűek, földszintesek, egyszerű szerkezetűek. Ezért szilárdságtani szempontból különleges alapozási feladatot nem jelentenek. Fokozott gondosságot igényelnek azonban ott, ahol úgynevezett agresszív talajvízzel, talajnedvességgel kell számolnunk. Ezeken a helyeken az alapozás és szigetelés egymástól elválaszthatatlan kérdéscsoportot alkotnak, tehát a két munkamenetet az alábbiakban együtt tárgyaljuk. Egyszerű alapozás Az épületeket lehetőleg eredeti településű (meg nem bolygatott) talajra építsük. Gyógyforrásaink közelében, közvetlen környékén is megtalálható lesz ez, sőt legtöbb esetben közvetlenül a vékony réteg színföld alatt már jelentkezik. Az épület alapjaival azonban ebben a legkedvezőbb esetben is 0,80—1,00 méter mélyre kell mennünk a terepszint alá, mert a mi éghajlati viszonyaink között csak ez a mélység biztosít a földnek fagyokozta fellazulása és az épületnek ebből keletkező egyenlőtlen ülepedése ellen. Épületeink súlyából a talajra átadódó terhelés cm

2-ként átlag 0,50—1,00 kg között van. Hogy a kiszemelt építési telek talaja ezt a terhelést elbírja-e, ebben a kérdésben célszerű meghallgatni az idősebb helyi építőiparosok véleményét, akik a talaj összetételét és teherbírását — az általuk épített házak tapasztalataiból — ismerik. Az épületek alap- és lábazati falait, a jelenleg érvényben lévő rendelkezések értelmében, csak helyi kőből vagy betonból szabad készíteni. Az alapés felmenő falak érintkezési felületén vízszintes szigetelést készítünk, a talajnedvesség felszívódásának megakadályozása végett. A kőfalakat portlandcementtel javított habarcsba kell rakni. Mindkét fajta fal fokozottabban érzékeny az agresszív talajvizek hatására, mint a téglafal. Mindazokon a helyeken tehát, ahol szulfátos (keserűsós) vagy szabad szénsavat, kénsavat, szénhidrogént, klórt, stb-t tartalmazó talajvíz, illetve talajnedvesség feltételezhető, az alapokat függőlegesen is szigetelni kell. Szigetelt alapozás A felsorolt és velük rokon sók és savak a meszet tartalmazó anyagokat — így a betont is — oldják, mállasztják. (Egy 1924-ben épített közúti aluljáróban a lefektetett útburkolat 15 cm vastag beton aljazatát 3 év alatt lapátolható sárrá mállasztotta a szulfátos talajvíz ; a híd vasbeton alapozását pedig átlagosan 10 cm vastag rétegben kellett pótolni és utólag szigetelni.) Agresszív talajvízre különösen tőzeges, dolomitos talajban, agyagos málladékokban kell számítanunk, de köteles előrelátásból minden esetben vizsgáltassuk meg a talajvizet a legközelebbi vegykísérleti állomással. Ha a vizsgálat eredménye szerint a talajvíz agresszív, alapfalaink minden oldalát 3 réteg, forró bitumennel teljes felületükön egymásra ragasztott szigetelőlemezzel védjük meg az agresszív vegyületek romboló hatása ellen. Nagyfokú töménység esetén (8—10.000 mg/l fölött) bitumenhabarcsba rakott, saválló tégla-, egyébként csak közönséges, élére állított téglaburkolattal védjük a szigetelést. Rossz altalaj. Azokon a helyeken, ahol valamely kényszerítő körülmény miatt nem tudunk az eredeti, termett talajra alapozni, vagy ahol az altalaj iszapos, folyó homok, esetleg a magas talajvíz következtében átázott : feltétlenül kérjük mérnök-szakértő kiküldését, mert ezekre az esetekre általános érvényű előírásokat adni nem lehet. (Részletesebben lásd : 333