Hidrológiai Közlöny 1946 (26. évfolyam)

Németh Endre: Róhringer Sándor

Robringter Sándor 11 Akadémia előbb levelező, majd reticles tagjává választotta. Az Al­föld iránti szeretetét és egyben a hidrológiai kutatások fontossá­gának elismerését tanúsította azzal is, hogy székfoglaló értekezé­sének tárgyául épen az alföldi talajvíz viszonyokra vonatkozó ku­tatásainak eredményét választotta A műegyetem igazgatásában előbb mint a mérnöki és építész­mérnöki Kar dékánja, majd a kibővült Műszaki és Gazdaságtudo­mányi Egyetem első rektora, stb. fejtette ki eredményes működé­sét. Nyugalomba vonulása után sem ttidott egészen elszakadni az egyetemi élettől. Élete végéig, súlyos betegsége okozta szenvedé­seit legyűrve, mint meghívott előadó hirdette a közigazgatási osz­tály ifjainak a vízépítéstani munkálatok nagy nemzeti fontosságát. Azt mondják, ha megholtakról emlékezünk, szelleműik az em­lékezők körében időzik. Bizonnyal közöttünk van ő is mostan. Szikár törékeny alakja sajnos nem tud szólásra emelkedni. Hadd szóljon hát mégis Ő maga az én ajkamon át, úgy, ahogy élete egyik utolsó munkájában „A folyók élete" c. tanulmányában hitet tesz a természet szeretete mellett: „Egy borult őszi reggelen a Városliget bokrai között sétálva, az enyészet, a mulandóság képe táralt elém. A lombtalan kopasz fáknak és bokroknak ágai mintha segélytkérő karjaikat nyújtot­ták volna ki, visszakívánva azt a díszt, az iide levélzetet, melyet a hideg őszi szél nemrégen elragadott tőlük. Egy sajátságos dísz mégis megragadta figyelmemet és ez az ezernyi, sőt milliónyi apró vízcsepp, melyek a bokrok ágain egy másután sorakoztak, csillogva a halvány őszi napfényben, mintha a természet csillogó gyöngyökkel kívánta volna kárpótolni a bok­rokat elvesztett díszükért. A halvány őszi napfényben briliánsok­ként csillogó vízcseppek nein soká díszítették a csupasz faágakat. Egymásután hullottak le a földön heverő sárguló falevelekre, vagy szétfolytak és csillogásuk eltűnt, a bokrok pedig még ettől a cse­kély ideig-óráig tartó dísztől is meg lettek fosztva. És vájjon mi lett a sorsa a milliónyi gvöngyszemnek ? A föld­re hullva kis erekké verődtek össze és haladtak bujkálva a fale­velek közt az avarban valahová lefelé — talán a tó felé — mely befogadta őket, más részük hű maradt a földhöz és beszivárgott a talajba, e<gyrésziik fennmaradt a földön és a déli nap heve fel­vitte őket finom párák alakjában a levegőbe, magasságba, alio' milliárdnyi társukkal összetalálkozva a felhőket alkották hogy a szelek szárnyán tovaszállva, valahol messze lehulljanak a földre amelytől elszakadtak." Mennyi poézis, mennyi közvetlen, szinte gyermeki rajongás a természet iránt. A tudós professzor levetette a tógához illő szak­szerűség stílusát, hogy közvetlenebbül szólhasson hozzánk és hosz­szú eredményes élete aillatt leszűrt bölcsességét adja át ajándékul Rohringer Sándor, kedves barátunk köszönjük az ajándékot. Élni fogsz emlékezetünkben és követjük példádat a természet alázatos szeretetében.

Next

/
Thumbnails
Contents