Hidrológiai Közlöny 1942 (22. évfolyam)

Salamin Pál: Tanulmány a hazai belvízrendezésről

I anulrnány a hazai belvízrendezésről 93 lése, mely szemmelláthatóan akkor lép fel, ha a napi csapadékvizeknek nincs kapcsolatuk karsztvizekkel. A karsztos jellegű érkező víz (5. ábra) jellemző tulajdonsága, hogy a karsztvíz és a csapadékvíz mellett más származású külső vizek nem lépnek fel nagyobb mennyiségben. A vízgazdálkodási egyenlet baloldalának utolsó tagja a föld mélyéből feltörő ú. n. juvenilis víz (H

5). Ennek szerepét a belvízveszélyben elenyésző kicsinek tekinthetjük, mert az eddigi vizsgálatok nem mutattak ki a belvizekben mélyből feltörő vizeket, s így elhanyagolhatjuk (H, = 0). A juvenilis vizeknek a talajvíz képződésében való szerepe is korlátozottnak tekinthető. Összefoglalva a vízgazdálkodási egyenlet baloldalának jellemzését: 1. a nem mérhető csapadékok (C

2) és a juvenilis vizek (H

5) elhanyagolhatók, azaz a vízgazdálkodási egyenlet baloldala a következő lesz: Q + H

1 + H

a + H

a + H

r 2. A nyilt, felszíni, földalatti és karsztos vizek esetenként nagyobb mértékben jelentkezhetnek, de gyakran teljesen elhanyagolhatók. 3. A helyi csapadékvizek (CJ mindenkor résztvesznek a vízgazdálkodásban, legfeljebb több alkalommal nem uralkodó jellegűek, hanem a 2. pont alatti tényezők valamelyikével, vagy többel együttesen határozzák meg az érkező vizet. A vízgazdálkodási egyenlet jobboldalának első tagjai, a vizsgált területről távozó vizeket jelentik. A cseppfolyós állapotban távozó vízmennyiségek megállapítása lényegében a hasönló jellegű érkező vizeknél tárgyaltakkal azonos módon történik. Megkülönböztetünk nyilt jellegű (E

t), felületi jellegű (E

2) és földalatti jellegű elfolyást (7. ábra). Egységes vízgyűjtő területek vizsgálatánál E

2 = 0. Párolgás (P) alakjában mindenkor távoznak vízmennyiségek és igen sokszor az érkező csapadék legnagyobb része így tűnik el. A szabad vízfelületekről (tavakról és vízfolyásokról) történő párolgás (P,) aránylag elég pontosan meghatározható, tekintettel arra, hogy a külföldi vizsgálatok és a hazai kísérletek (balatoni mérések) igen sok ellenőrző eredményt adtak. Tiszántúli aszályos vidéken mintegy 950—800 mm között változik az évi párolgás, amely ingadozás a csapadék nagymértékű ingadozásához képest csekélynek látszik. A nyilt vízfolyások és tavak vízveszteségeire (Pi — C,) jellemző a szélsőségesen száraz és nedves esztendők közötti ingadozás, mint az öntözésügyi Hivatalban végzett vizsgálatok kimutatják: P

1 — C

1 = 600 — 0 mm.