Hidrológiai Közlöny 1942 (22. évfolyam)
Dabis László dr.: A víz bakteriológiai vizsgálata
A viz bakteriológiai vizsgálata 5t 1895-ben sikerült. A tenyésztési és elkülönítési eljárások lényeges javulásával, továbbá bonyolult szűréses vagy ülepítéses és dúsító eljárások segítségével a typhusbaktérium ivóvízből való tenyésztése még ma is úgyszólván mestervágást és ünnepnapot jelent a bakteriológusok társadalmában. Ennek oka a vízbe került typhusbacillus érzékenysége a saját vagy a szennyező viziflora versenyével és a bakteriophag hatásokkal szemben, melyeknek következtében régen elpusztult már a fertőzést okozó vízben, mikor az átlag két hetes lappangási idő eltelte után jelentkező typhus-megbetegedések a vízre terelik a hatóságok és szakemberek gyanúját. Érthető tehát, ha vizek szennyezettségének megállapítására más jelek után kellett kutatni. Erre önként kínálkozott az állati és emberi bélsárban nagy mennyiségben megtalálható és Escherich által már 1885-ben megtalált colibacillus, melynek kimutatása alkalmasnak látszott a víz ürülékből eredő úgynevezett fekalis szennyezettségnek megállapítására. A kezdeti lelkesedést azonban csakhamar itt is nagy kiábrándulás követte. Kiderült ugyanis, hogy a colibaktérium nemcsak az állati bélsárban található, nem is jól jellemzett baktériumtípus, hanem a spórátlan Gramnegatív cukorerjesztő pálcikák egy nagy csoportjának gyűjtőneve, melynek különböző válfajai a szabadtermészet világában, trágyázott és nem trágyázott erdei földben, fűszálakon, tárgyakon, sőt tiszta vizekben is fellelhetők, ha elég nagymennyiségű vizet (100 cm 3-tól 1 literig) használunk fel a tenyésztésre, amit különösen a franciák hansúlyoztak. Ehhez járult, hogy a mult század vége felé a Koch-féle gelatinaszámot a bakteriológiai vizsgálóállomások jobb hiányában kezdték széltében használni a legkülönbözőbb eredetű ivóvizek osztályozására, ami helytelen következtetésekhez és indokolatlan túlzásokhoz vezetett. Nem csoda tehát, ha Kruse már 1894-ben úgy nyilatkozott, hogy minden bakteriológiai vizsgálatnál, kivéve a kórokozók keresését, fontosabb a helyszíni szemle, s Gärtner a kutak és források vizsgálatánál teljesen elutasította a baktériumszám megállapítását s a colileletnek is föltételesen csak akkor tulajdonított jelentőséget, ha az a helyszíni szemle egyéb adatait megerősítve nagyszámban mutatható ki 1 cm 3-ben, vagy ennél kisebb menynyiségekben. A colilelet mennyiségi értékelését jóval Gärtner előtt a nagy amerikai bakteriológus T h e o b a 1 d Smith már 1892-ben hangsúlyozta és ő ajánlotta először, hogy a vizsgálandó vizek eredet szerint különböző mennyiségeit (1 cm 3-től 0.1 cm 3-ig) kell szölöcukros húslevesbe beoltani és a colibacillusok mennyiségére 4 nap után a sav és gázképződésből következtetni. Ez a Smith-féle erjedési próba, melynek elterjedése Európában két évtizedet vett igénybe, — ma is az alapja a víz coli-diagnosztikának, csak az erjesztési próbák a szőlőcukron kívül még egyéb cukrokkal, főként a tejcukorral, nádcukorral és mannittal bővültek. 4*
