Hidrológiai Közlöny 1930 (10. évfolyam)

Értekezések és rövid közlemények - Takáts Tibor dr.: A Duna lebegő hordaléka Budapesten

54 Takáts Tibor dr. a folyam felületéről. A merített víz mennyisége 1 liter volt. A vizet háromnégy napig nyugodtan állni hagyta, majd az üledéket fedő tiszta vizet pipettával leszedte. Az üledéket platina-csészébe átmosva, bepárologtatás és 140—160° C-on történt szárítás után mérte. Az üledék fölött maradt víz mennyisége átlag öt köbcentimétert tett ki, mely cca. 0,0007 g szilárd alkatrészt tartamaz. Ez azonban annyira csekély hibát szolgáltat, hogy BALLÓ valamennyi mérésénél elhanyagolta. Közismert dolog, hogy a folyók jobb- és baloldala nem egyformán zavaros. A megfigyelések szerint a zavarosság mértéke a közvetlen adatokon kívül függ részint a beömlő mellékfolyók számától, részint pedig a folyó kanyarulataitól. Ezért már BALLÓ is három helyről vette a próbát: a budai oldalról, a pesti oldalról és a középről. A jelen esetben egy mintát a pesti, egyet pedig a budai oldalról merítettem. A vízmennyiség szintén egy liter volt, de a vizet nem hagytam állni és leülepedni, hanem kis térfogatra bepárologtattam és szűrtem az iszapot. Mivel az egészen finom szemcséjű, kolloid alakban jelenlevő iszapszemecskék szűrését a használt módszerrel nem lehetett volna kielégítő pontossággal végezni, igyekeztem ezeket a részecskéket lehetőleg minél jobban koaguláltatni. Ismeretes dolog, hogy minél kevesebb az oldott alkatrészek mennyisége valamely vízben, annál nagyobb lehet a víz zavarossága, vagyis annál nehezebben ülepednek le az igen kis térfogatú iszapszemecskék. Ezt a törvényszerűséget felhasználva abból a célból, hogy a próbák vizét a szükséghez képest elég tömény oldattá alakítsam, a vízben konyhasót oldottam. Egy-két előzetes kísérlet szerint erre a célra legalkalmasabb mennyiség volt cca. 1 g nátriumklorid. A mintákhoz tehát ennyi konyhasót adva, azokat vastag aszbeszt-lapon, illetőleg vízfürdőn, kb. 10—15 ccm-re bepárologtattam és az így összeállt iszapot leszűrtem. A szűrés pontosságának érdekében kísérletet végeztem arra vonatkozólag, hogy milyen szűrő lenne a legalkalmasabb. Három szűrőt vizsgáltam meg: a Schleicher-féle ú. n. „kékszallagos" szűrőpapírt, a Scholtz-féle 3. sz. szűrőt és a Winkler-féle kehelytölcséres módszert. Legalkalmasabbnak látszott az utóbbi. A szűrés kivitelénél a kehelytölcsért üres állapotban félig, vagy még magasabban jól megtömtem vattával és desztillált vízzel megnedvesítve, 105° C-on kiszárítottam és mértem. Az iszap átszűrése után a próbát tartalmazó edényt részletekben cca. 25 ccm desztillált vízzel kiöblítettem és ezt is átöntöttem a szűrőn részint azért, hogy az iszap teljesen a szűrőre kerüljön, részint pedig azért, hogy a szűrőn maradt erősen sós üledéket teljesen megszabadítsam a sóktól. Ekkor ismét 105° C-on szárítottam a szűrőt, de most az üres szűrő szárításnál alkalmazott egy óra helyett legalább három vagy négy óra hoszszat. A kehelytölcsért újból mértem, a két mérés különbsége adta az iszap mennyiségét.