Hidrológiai Közlöny 1924-26 (4-6. évfolyam)
Értekezések és rövid közlemények - Schafarzik Ferenc dr.: Budapest-Székesfőváros ásványvízforrásainak geológiai jellemzése és grafikus feltüntetése
SCHAFARZIK FERENC DR. 17 (HF, LiF, BaF. 2, SiF 4, H 2B0.„ H 3S, Ra), amelyek a víz felszállásakor a felső zónákban a pirit, barit, fluorit ásványokat és a Radium-emanációt létrehozzák. Az egész paleo-mezozoi képződménykomplexus leszáll ezután a Duna balparti térsége alá a mélybe, egészen 917 m.-ig (807 m. a t. sz. a.), vagyis azon mélységig, amelyben a különben 970 m. mélységű, városligeti artézi kút fúrásakor a felső triaszkori fődolomit vállajpát tényleg elérték. Az e fölötti 917 m-t a harmadkor eocén-pliocén rétegsorozata foglalja el, mint a nagy magyar alföldi medence feltöltésének nyugati szegélye. A harmadkor eme rétegsorozatában az édesvízi és brakkos alsóeocén lerakódások, továbbá a partközeli felsőeocén nummulitos mészkő és az alsó oligocénkori briozoumos és a budai márga mindössze csak vékonyan (12 m.) vannak képviselve. Annál feltűnőbben tér azután ezektől el a már mélytengeri ülepítésű alsóoligocén kiscelli agyag, amely egymagában az egész fúrásszelvény 325 m-ét elfoglalja. Fölötte felső oligocén, miocén és pliocén tengeri és tavi lerakódások töltik fel a medence mélyülését egészen a diluviális takaróig. Hidrológiai tekintetben ennek az egész harmadkori rétegsorozatnak a kiscelli agyag a legfontosabb tagja, amennyiben hatalmas telepe teljesen vizet át nem eresztő, s másrészt igen rossz hővezető. Az utóbbi tulajdonsága ennek az agyagnak annyira kifejezett, hogy benne a geotermikus grádiens a városligeti artézi kút lefúrása közben 12 6 m.-ig lecsökkent. A mondottakat összefoglalván azt látjuk tehát, hogy Budapest határában a Duna jobbpartján a domborzatot egy vizet nyelő tönkhegység képezi, míg ellenben a balparton ennek lesülyedt folytatása felett egy hatalmas impermeábilis, teljesen vízzáró agyagtelep fekszik. Hogyha most ebben, minden geológiai követelménynek megfelelő szelvényben gondolatban a behatoló víz mélykeringését követjük, akkor a jobbparti hegységre és altalajára nézve más mint leszálló, a legmélyebb szint felé lassúbbodó keringés nem adódik ki, — míg ellenben a teknő mélyéből, tehát a balparti térszin alatti altalajból csakis a hidrosztatikai nyomás és a könnyebb fajsúly követelte felszálló áramlás lehet az eredmény. Ez az áramlás a medence harmadkori köpenye alatt egészen a felszín nyilt és viszonylag legmélyebben fekvő törésvonalak felé tart, amelyeken kilépve az ismert hévforrásokat létrehozza. A Duna két oldalán egymástól eltérő geotermikus grádiensek figyelembe vétele mellett berajzolhatok továbbá a geoizotermák vonalai is, ami az altalaj különböző felmelegedését még jobban tünteti fel. Látnivaló, hogy a jobboldali hegységek területén szaporán bevonuló freatikus víz a különböző emeletek alatti akadályok miatt nem tud mind a legmélyebb szintig lejutni, hanem hogy minden emeleten a fölös víznek még egy erős oldaláramlása is keletkezik, amely azután a harmadkori köpeny alatt felszálló hévvízárammal találkozik, elegyedik és vele együttesen mint kevert forrás a felszínre kerül. Kitetszik ebből, hogy a legmélyebbről jövő forró vízzel az v 4— i/ i akkora mélységben keringő, kevésbbé meleg vízzel különböző arányokban
