Karoliny Márton: Vas megye közútjainak története a Borostyánkő úttol az E-65 Európa útig. (Budapest, 1987)
Az útfenntartás és üzemeltetés eszközei
tett, mely egyszerre tette lehetővé a vasúti fogadást és a bedolgozáshoz szükséges hőmérséklet biztosítását. A ciszternák 30—100 m 3-es űrtartalmú, kezdetben téglából, majd betonból készült föld alatti építmények voltak, nagyobbrészt a vasúti rakterületeken, a vágányok közelében. A mélységük 1—1,5 méter volt, ehhez csatlakozott az un. „kút", amely 2-3 méter átmérőjű, kb. 3—4 méter mélységű építmény volt, melyet a ciszterna többi részétől kézi működtetésű „zsilip" zárt el. A zsilip segítségével tetszés szerint lehetett szabályozni a kútban levő bitumen mennyiségét a felfűtéstől, illetve elszállítástól függően. A fűtés a kútban történt egy csőkígyóval, melyben gőz, később hőközlő olaj keringett. A gőz alkalmassága fűtőközegként azért volt célszerű, mert segítségével a vasúti tartálykocsikat is lehetett fűteni, ami meggyorsította a lefejtést. Ekkor került sor a régi idők cséplő gőzgépeinek reneszánszára. A cséplésre már nem használt, de a gazdaságokban — esetenként még magánosoknál is - megtalálható leállított, de még ócskavas telepre nem szállított gőzgépeket az Útfenntartó Vállalatok, megalakulásuk után a Közúti Igazgatóságok felvásárolták, kijavították és hatóságilag üzembe helyezték. (Az eredetinél sokkal kisebb engedélyezett nyomással.) A fejlődés következő szakaszát a hideg bitumenszivattyúk és az olajtüzelésű, önfűtős bitumenmelegítők jelentették, melyek felváltották a végképp elhasználódott gőzgépeket. A vasúti tartálykocsikból történő lefejtést az építőiparban használatos Ceglédi gőzkazán, később a GF-251 típusú gyors gőzfejlesztők biztosították. Az önfűtős bitumenmelegítők (Luhók) 4-6-15—25 ezer literes befogadó képességei készültek. A portalanított burkolatok (felületi bevonással kezelt makadám pályák eredeti nyomvonalon, teherbíró képességgel és burkolatszélességgel) tömeges megjelenése gondot jelentett a burkolatok fenntartásában, az ún. kátyúzások elvégzésénél. Kötőanyagnak csak a bitumen jöhetett szóba. Kezdettől fogva alkalmaztak kátyúzásokra keverőtelepeken előállított „hideg kötőzúzalékot", azonban ez sem tudta kiváltani a helyszínen felmelegített bitumennel történő alákenést. A szakaszos útőr hirtelen szemben találta magát a portalanított pályával, amelyet a régi módszerrel nem lehetett fenntartani. Új módszerekre, ezekhez új eszközökre volt szükség. Hamarosan megjelentek a vaskerekű (később tömörgumi bevonatú) egytengelyes, 60 literes befogadóképességű, un. útőri üstök, amelyek lényegében egy mobilizált katlanból álltak, tűztérrel, füstcsővel, rácsos vágottfa-tartóval. A bitumenellátást néhány km-enként elhelyezett, kb. 1 m 3 befogadóképes82
