Kerekes Imre: A Szabolcs-Szatmár megyei közutak története (Nyíregyháza, 1982)

2. A közúti hálózat fejlődése

feudális kori útjainak a története még alapos feltáró munkát igényel, mert munkánk elsődleges céljául az elmúlt száz év útügyi múltjának bemutatását tűztük ki. Végül nem érdektelen megemlékezni azokról az utakról sem, amelyeket térképek nem ábrázolnak, s amelyekről a kutatók is ritkán szólnak, pedig nyomvonalaik, a régiek emlékezete szerint, csaknem állandó jelleggel alakultak ki. Ezek a mocsári és lápi utak. A szabályozatlan folyók áradásai a megyében nagy területeken mocsárvilágot hoztak létre, s a vizek levonulása után az utakon hosszú időn át olyan sártenger volt, hogy szekérrel nem lehetett járni rajtuk. Ilyen helyeken, például a Rétközön, sárcsónakkal közlekedtek, amely „egy darabból kivájt, vágott farú volt, lovat fogtak elébe" (19). A megye legalacsonyabban fekvő részén alakult ki az ismert Ecsediláp, a legmegbízhatóbb mérések szerint 432 km

2 területen. A láp kiemelkedőbb zsombékain csapások, a nádasokban vágatok keletkeztek, ahol a mélyedéseket az ingó láp egyenlítette ki. „Az ingó lápon már bátran járhat ember, állat: sőt közlekedtek is rajta náddal megterhelt szekérrel, vagy szánnal. Ingó láp nevét onnan vette, mert a szekér alatt ingott, a teher alatt lehajlott, de visszahajlott, mihelyt a tehertől megszabadult. Néhol a lápon csak fagy után járhatnak szekérrel; ekkor hordják haza a szénát" (20). Volt idő, amikor a gyenge fagyok miatt ez nem sikerült, az otthoni takarmány elfogyott és tavasszal a rétet víz borította. Ilyenkor a sárhajón kiment a gazda a lápra, térdig érő vízben kaszálta a „locsogó füvet". „Megtörtént, hogy egy-két gazda hidason kivitte oda a jószágát, mert a láp megbírta . . . Egy hidasban 8—10 jószágot lehetett vinni, vagy hozni". A pásztor meg futó hajón járt a gulya után, s ezt csákkai hajtotta (21). Az elmondottak azt mutatják, hogy a lápon az év minden szakában volt kisebb-nagyobb forgalom. A jármű az időjárástól függően változott, de az egyszer kitapasztalt útvonalakról ritkán tértek le, annál is inkább, mert ha eltévedt ember, vagy állat, sokszor menthetetlenül elnyelte a feneketlen mocsár. Ezeket az utakat csak az itt lakó emberek ismerték és „ez a természetes adottság javukra volt. Jól megbújtak a védett zugokban a gyakori ellenség elől" (22). A XVI—

XVII. században a gyakran változó politikai határok nem kedveztek az úthálózat kialakulásának, állandó utak építésének. III. Károly (1711—1740) volt az első, aki meghatározott terv szerint, a műszaki követelményeknek megfelelő utakat építtetett. Megyénkben is csak a XVIII. század első felétől tudunk kiépített postautakról (4. ábra). A hivatalos postajárat Tokajtól haladt a megye területén, s útvonala Nyíregyházán ágazott el. Az egyik ág Debrecenbe, a másik Nagykállón, Nyírbátoron át, az ecsedi vár érintésével Erdély felé vezetett. „1723-ban az első postamesterséget Nagykálló kapta. A század második felében Nyíregyházán is állítanak fel postamesterséget és Buj községben volt a váltó állomás" (23). 1750-ben életbe léptették a menetrendszerű postakocsijáratokat, melyek közül megyénken az alábbiak mentek keresztül: 1. Debrecen—Nyíregyháza—Tokaj— Miskolc—Kassa 2. Nyíregyháza—Kisvárda—Záhony— Munkács 3. Szatmár—Nyírbátor—Nagykálló— Nyíregyháza 4. Szatmár—Fehérgyarmat—Tiszabecs— Munkács (24). II. József uralkodása alatt (1780—1790) az országban több utat építettek közköltségen abból a jövedelemből, ami a só árának 11 krajcárral való felemeléséből származott, de megyénkben ilyen útépítésről nem tudunk. 1847-ben Schedius Lajos és Blaschnek Sámuel által kiadott „Magyarország földtérképe" szerint, megyénk területén csak a Vásárosnamény—Beregsurány (országhatár) közötti útszakasz volt kiépítve (25). Az utakat 1848-ig törvény nem osztályozta. Kétféle út létezett: megyei és magánút. Széchenyi István volt az első, aki felismerte, hogy a közlekedésnek rendkívül nagy szerepe van az ország fejlődésében és az 1848. évi országgyűlésen átfogó javaslatot tett a közlekedés összes ágának fejlesztésére. Az úthálózat kiépítésére 10 éves programot dolgozott ki, s az utakat három osztályba sorolta: elsőrendű (sugár utak), másodrendű (kereszt utak) és harmadrendű (szárny utak). Előterjesztése az 1848. XXX. te.-ben törvénnyé vált. Széchenyi, mint közlekedésügyi miniszter 1848. április 28-án kelt rendeletével utasította a törvényhatóságokat a közlekedési törvény végrehajtására, de a szabadságharc a végrehaj tást megakadályozta. Széchenyi programja megyénk mai területén a következő utak áthaladását tartalmazta: elsőrendű út: Tokajtól Vásárosnaményon át Beregszász—Munkács felé. másodrendű utak: Vásárosnaménytól Szatmárnémetiig, Debrecentől Tokajon át Hidasnémetiig. harmadrendű út: Nyíregyházától Tokajig (26). Az elnyomatás idején (1849—1867) a Helytartótanács különböző rendeleteire összeállítják a megyében levő utak statisztikáját és fokozódó mértékben megindulnak az „útcsinálások". Elsősorban a posta útvonalait igyekeznek járhatóvá tenni. Ekkor kerül sor a nyíregyháza—beregszászi, a nagykálló— 11