Mészáros János: Pest megyei utak (Budapest, 1979)

KERESKEDELMI UTAK / A TÖRTÉNELMI PEST-PILISA XIII. században különös jelentőséggel birt a kereskedelmi útvonalak biztosítása, védelme és ezek vámjainak pontos szabályozása. A XIII. századból már feljegyzések vannak arról, hogy az 1239, 1291 és az 1292. években a hidakon és kompokon a földesúrnak vámszedési jogát szabályozták. Ebből kitőnőleg a folyókon, nyilvántartott és szervezett átkelőhelyeknek kellett lenni és ezekhez az átkelőhelyekhez út is vezetett . A külföldi és külföldre járó magyar kereskedőket kötelezték a kereskedelmi utak használatára, mert a kereskedelmi forgalmat a saját javára adóztató közhatalom csak ezen úton járó kereskedők áruit tudta megfelelően ellenőrizni. Az „ál-utak"-nak nevezett többi útvonalon közlekedő kereskedőket — mint nyugaton is — az áruk elkobzásával büntették. Tehát abban az időben úthasználati kényszer volt. Az útvonalak és a vámok szabályozásával egyidejűleg szabályozták a kereskedelmi gócpontok árumegállapító jogát. Árumegállapító jogot kapott Pestújvár (későbbi Budavár), Győr, Nagyszombat, Pozsony és Kassa. Az útvámokat a nemeseknek meg kellett fizetni a törvényes vámhelyeken, de az általános úthasználati kényszer már rájuk nem vonatkozott, így módjukban volt a vámhelyeket elkerülni. Róbert Károly által 1335-ben Visegrádon tartott ún. „Fejedelmek kongresszusának" főtémái a Magyar-, Cseh- és Lengyelország közötti kereskedelmi utak biztonságát szolgáló intézkedések voltak. Ebben az időben tehát már élénk kereskedelmi forgalom volt nevezett országok között. A Buda-szegedi út volt egyik főútvonala a kereskedésnek. Csánki Dezső írja 1880ban kelt tanulmányában: ,,Kelet felől Szeben és Brassó városából indultak ki útvonalak, éspedig Magyarország belsejébe, rendszerint két irányban. Az egyik a Meszesen keresztül Várad felé vezetett, a másik pedig Gyulafehérvár, Déva, Vajdahuny ad és innen a Maros mentén Szeged és Buda felé." Makkai László írja Pest megye műemlékei című kötete I. példányában: „Pest megye balparti részének a XIV. századi úthálózatát könnyen felismerhetően Buda és Pest ellenállhatatlan vonzása formálta ki." Míg Buda a nyugati és hazai ipar cikkeinek elosztója volt az ország keleti része felé, addig Pest nagyarányú állatvásárai az alföldi állattenyésztés legfőbb piacátje18 XML ÉS XIV. SZÁZADBAN OLT-KISKUN VÁRMEGYÉBEN lentették. A XIV. és XV. század forrásaiból kilenc fontos balparti útvonalat (via magna, via publika) lehet kielemezni, mely sugárszerűen ágazik szét Pestről a természetes központból. Kettő közülük a Dunaparton vezet Vác ül. Kalocsa felé, a harmadik, melyet Kun útnak neveztek, Alsónémedin és Bugyin át visz a kun szállásokhoz, a negyedik a „szegedi út" Gyál, Ócsa, Dabas érintésével nyilván Kecskeméten át halad Szeged felé, az ötödiket „Körösi" útnak említik, ez Pakony—Pótharaszt—Vacs vonalán tart Nagykőrösnek, a hatodik a „Tiszai út", amely nagyjából azonos a Budapest-Cegléd-Szolnok közötti mai országúttal. Nehezebb kinyomozni a hetedik, Buda—Bicske-kecskeméti út pontos vonalát, de valószínű, hogy Bicske és Buda között Tápiószecsőt és Pécelt is érintette, azaz Rákos és Tápió völgyeinek természetes irányát követte. A nyolcadik a „Hatvani út" iránya KerepesGödöllő-Besnyő-Bag-Tura, tehát ez is egy mai fontos útvonal őse. A kilencedik útvonalnak csak Galgamácsáig ismerjük egyes szakaszait, valószínű azonban, hogy a Galga völgyén haladt tovább észak felé. Ezeknek az útvonalaknak mentén alakultak ki a vásáros helyek, mégpedig legkorábban és súlyponttal azon a vidéken, melyen át a tiszai révektől a legrövidebb úton lehetett felhajtani a csordákat és a méneseket a pesti vásárra. Majdnem egyidőben tűnik fel mint „oppidum" „polgári" lakossággal (cives et hospites) Cegléd és Nagykőrös. Még a XIV. század felé mezővárossá fejlődött a „Körösi út" vonalán fekvő Vacs és Pótharaszt. A XV. század elején Tápiószecső, a század közepén pedig Bicske és Túra egészítette ki a sort. Ebben az időben keletkezett Ráckeve, melyet I. Ulászló alapított 1440-ben a Szent Ábrahám-monostor elhagyott területén, a török elöl Kéve várából és környékéről menekülő szerbek számára. A XVL század elején végül Tököl is mezővárossá nőtte ki magát. A XIV. és XV. században nagy számban épültek meg egyes vidéki központokba (Debrecen, Kassa, Nagyvárad, Nyitra és Székesfehérvár) vezető utak és szaporodtak a nagyobb városokat közvetlenül összekötő utak is. A középkori magyar utakat nem burkolták, járófelületüket helyi anyagból (föld vagy kavics) készítették, így az utak használhatósága a talaj minősé-