Közutak Hajdú-Bihar megyében (Nyíregyháza, 1989)

Történeti áttekintés - A hazai útügy őskora a felvilágosodás koráig

Téglás, Tetétlen, Kába, Szoboszló, Sziget, Erhegyes; Biharban: Sámson, Haláp, Derecske, Tóthfalu, Gáborján, Keresztúr, Szentpéterszeg és Borsodban: Ároktő. Továbbá a korábbi kiváltságlevelek szerint is régtől fogva Debrecenhez tartozó a mezőváros közvetlen környékén volt helységek, úgymint Poroszlótelke, Zatateleke, Látóteleke, Suma, Aszalós, Árokteleke, Kondoros, Likaháza, Ondód, Kamarás, Fegyvernek, Máta, Balmaz, Elep, Kadarcskerület, Szalók-Sámson és Sziget. Mátyás rövid uralkodása eredményeként az országban viszonylag jó úthálózat volt, amely egyrészt a főváros — Buda — és az ország egyéb városai (Pécs, Pozsony, Kassa, Szeged stb.), illetve a szomszédos fővárosok (Prága, Krakkó, Lemberg, a Balkán és Havasalföld) kapcsolatát biztosítja. Az utak katonai jelentősége miatt szervezett azok rendszeres gondozása is, de szinte kizárólag a kereskedelem és a hadsereg használja azokat. Személyi közlekedés alig van, ilyen céllal csak a magasabb rangú személyek, állami hivatalt, tisztséget betöltő főurak „utaznak". Debrecen a XVI. század első négy évtizedét zálogban élte át úgy, hogy a zálogtulajdonosok szinte évenként cserélődtek. Minden birtoklónak egy célja volt csak: minél több hasznot kicsikarni az uradalomból, s a várost minél jobban kifosztani. A mohácsi katasztrófa évében Debrecen város birtoka már csak Keresztúr, Haláp, Balmazújváros, Máta, Kába, Tetétlen, Gáborján, Sámson, Hatház, Téglás, Sziget, Hegyes és Szoboszló. A város birtoklói közt Szapolyai János, Szapolyai György, Ártándi Pál, Laski Jeromos, végül Török Bálint követik egymást. Debrecen 1555-ben behódolni kénytelen atöröknek. A város formailag a török kincstár vagyona lett, ami a Török család tényleges birtoklási jogán mit sem változtatott. Végleges megoldást a birtokjog tekintetében a XVII. század elején Bethlen Gábor Erdély fejedelmének döntése hozott, amikor Debrecent a kincstári vagyon oszthatatlan részének minősítette, s azt többé senkinek el nem adományozta. Persze ezt megelőzően Debrecennek voltak még nagy hírű tulajdonosai: János Zsigmond, Báthori Zsigmond, Habsburg Rudolf császár és Homonnai Drugeth Bálint. Bethlen Gábor döntése mindenesetre azt a kivételes és jótékony helyzetet tette lehetővé, hogy Debrecen város követei ott ülhettek mind az erdélyi országgyűlésen, mind az autentikus Bihar vármegyei közgyűléseken. A város fennmaradásáért folytatott harc legsúlyosabb évei a török hódoltság idejére esnek. A török Porta egyre súlyosabb adókat rótt ki a városra, de adóztatott a császár is és sarcoltak, fosztogattak a császár főtisztjei is. A tűrhetetlenül rossz közbiztonság miatt visszaesett a marhakereskedelem, ami ezzel együtt a hajtók jelentős részét megfosztotta kenyérkereső foglalkozásától. A marhahajtók számát növelte a törökök elől bujdosó, seregüket vesztett szegénylegények sokasága. E kóborló csapatok fosztogatásból, rablásból, zsoldért történő katonáskodásból tartották fenn magukat. Az ezekből lett hajdúk hol a császári, hol az erdélyi fejedelmek seregeiben tűntek fel vakmerőségükkel, kegyetlenségükkel, hol pedig csapatokba verődve fosztogattak, raboltak, gyilkoltak. Csoda-e hát, ha — számuk is jelentősen megszaporodván — a XVI-XVII. század fordulóján törvények születnek a hajdúk kiirtására. Ám Bocskai István saját pártjára állítja azt a közel 30 000 hajdút, akiknek a császári fővezér Debrecent ígérte prédául. A hajdúk segítik hozzá Bocskait, hogy „október 15-én 1604. esztendőben Álmosd nevű puszta falunál a Petz seregét... váratlanul megtámadtuk és megsemmisítettük"—fogalmaz a fejedelem a Korponán 1605. december 12-én kiadott szabadságlevélben. „A vitézlő hajdú katonáinkat a paraszti és nem nemesi állapotukból... kegyelmesen kiemelni és Magyar- és Erdélyországunk nemesei sorába számlálni, felfogadni és beírni határoztunk." Egyúttal „Szabolcs vármegyében létező... Kalló egész városunkat, hasonlóul Nánás, Dorog és Varjas parasztbirtokainkat és Hatház, Vámospércs, Sima és Vid nevezetű birtokbéli jószágainkat... a mi említett 9254 vitézeinknek .. adtuk és ajándékoztuk." Igy rendelkezik az első hajdú szabadságlevél. Alig egy év múlva Szoboszlóra telepítette Halasi Fekete Péter kapitányt és hét hajdú lovas század hajdúkatonáit. 1608-ban Polgárt és a Margitát adományozza a hajdúk egy még le nem telepedett részének, végül 1609-ben Böszörményt adja a hajdúknak Kalló helyett. A hét hajdú várost jogaikban később Habsburg Ferdinánd, majd Lipót császár is megerősíti. Bocskai utóda Báthori Gábor, folytatja a hajdúk letelepítését Bihar és Szabolcs vármegyék területén. Igy a Bihar megyei „Kis Baion" (a mai Biharnagybajom mellett volt település) nevű birtokon lévő „egész teljes házát", Peczere (a török idők előtt volt helység Biharugra mellett, ma puszta), Fancsika (Zsadány mellett volt falu) és Zsáka helységekben adományozza el vagyonát a hajdúknak. De birtokot kapnak a Biharpüspöki, Bihar (mezőváros), Mikepércs (Mike-pereh), Berettyóújfalu és más szabolcsi és bihari falvakban. Nagy András hajdúgenerális a bajomi vártartományt kapja, melynek részei Bajom, Szerep, Nagyrábe, Tetétlen, Bagos egészben és több helység részben. A váltakozó sikerű kuruc-labanc háború újabb sarcokat, pusztítást hozott, de az osztrák császári uralom erősödését is jelentette. A város vezetői erre odafigyeltek és már a század derekán megkezdték a küzdelmet a „szabad királyi város" jogának a császártól való megszerzéséért, persze: pénzzel is. Az évtizedekig tartó fáradozás beérett: Lipót császár 1689. évi szabadsáalevelében megerősítette Debrecent addigi összes kiváltságaiban, majd 1693-ban a „Diploma Leopoldium" szabad királyi városi rangra emelte Debrecent. Ez a jogi státus tette egyértelművé Debrecen és a vármegyék viszonyát. Maga Debrecen és birtokai zöme Bihar, birtokai egy része pedig Szabolcs vármegye területén voltak. (4. $z. ábra) Ezért azok féltékenyen figyelték Debrecen önállósodását. A Diploma Leopoldium alapján azonban 4. Debrecen birtokai 16S0 körül. A birtok határát szaggatott vonal jelzi