Czeglédi Imre: Békés megyei utak (Békéscsaba, 1986)

Az újratelepedéstől II. Józsefig

nyomták őtet a piszkos áradatba, hogy csak a lábai látszottak ki a vízből. Az édes teher sehogysem tetszett a jó Antoniusnak, de kiáltani nem tudott, sőt kapálódznia sem igen lehetett, mert ami a kocsiból kihullott, mind ráesett. Végre nagynehezen fölfedezték őt a csatlósok, s szerencsésen ki is emelték." A földesúr természetesen saját kocsiján utazott, s tekintélyét a befogott lovak száma is mutatta. Harruckern báró Pestről Gyulára utazván 8-10 lovat fogadott üveges batárja elé, a Gyula és Nagykároly közti kisebb, 17 mérföldnyi távolságon a leváltásokkal 580 lovat vett igénybe kilenc hintójához. Ilyenek voltak az utak, s bár vásárok tartását is engedélyezték a 18. században, általános a panasz a gabona eladhatatlanságára. 1767-ben, amikor a helytartótanács a békési gabonaárakról érdeklődik, a következőkről panaszkodik a megye: „azt (a gabona árát - Cz. I.) nem lehet meghatározni, mert itt sehol heti vásárok nem tartatnak... Eladásra alkalmas helyek kilencz mérföldnyinél közelebb hozzánk nintsenek, ezeknek is uttyaik többnyire alkalmatlanok." A szeghalmiak hasonlóképp a piacok hiányára s az utak járhatatlanságára panaszkodnak 1770-ben: „Váradnál és Debrecennél eladásra közelebb való hely hozzánk nintsen, de ezek is hét mérföldnyire vannak tőlünk és útjuk kivált tavasszal és télen alkalmatlan, hol az árvizek, hol pedig az esők miatt, egyéb eránt mind a két helyre vámon kell által menni." Az elhanyagolt szárazföldi utak helyett így meglehetős szívesen használták a vízi utakat: A Fehér-Körösön az Erdőhát faáruját úsztatták le Gyuláig, majd Békésig, az ún. Hajós-út kiásása után a Fekete-Köröst is bekapcsolták a vízi szállításba, s a vízi szállítás még a 19. században is fontos volt a megye kereskedelmében. Nagyváradtól Gyuláig vízen lehetett megtenni az utat. A század közepén az utak némi szabályozottságára bizonyíték Tompa Farkas csabai főszolgabíró rendelkezése: „Minden helység az országútjait a maga határaira nézve szélességre 6 bécsi ölnyire szabja és hagyja és kemény büntetés alatt föl ne merészelje szántani. Egyéberánt amely helység földjén ellenkező tapasztaltatik, a bírák fognak adózni." A rendelkezés kemény hangja azt mutatja, hogy az utak szélességét és nyomvonalát erőszakosan kellett betartatni a lakossággal. A szárazföldi közlekedés jellegzetes épületei voltak a pusztai csárdák, első emlékei már az 1730-1740-es években megjelentek. Pihenő- és szálláshelyek voltak utasnak, állatnak egyaránt. Mivel fennállásukat a forgalom biztosította, legtöbbjük utak kereszteződésében, csomópontokban keletkezett, illetve a csárdák is hozzájárultak az utak keletkezéséhez. A II. József-kori katonai felmérések már feltüntették a kondorosi, monori, szentmiklósi csárdákat, a megye 1788-i térképen pedig ezenkívül a kamuti, gerlai, csorvási, csudaballai és simái csárdák szerepelnek. A forgalom növekedésével a 19. század elején a kevésbé fontos útvonalak mentén, félreeső helyeken is keletkeztek csárdák. Virágkorukat a múlt század közepén élték. Ekkor Békés megyében mintegy 41 csárda található. Legismertebb a kondorosi csárda, amelytől utak sora vezetett a megye minden részébe. Személyzete is a legnagyobb volt: 7 férfi és 4 nő dolgozott a csárdában. A fontosabb útvonalak mentén a következő csárdák voltak ebben az időben: a szeged-nagyváradi útban 3 csárda: a monori, gerendást és a vészei. : a pest-^radi göbölyhajtó útban a szenttornyai, kaszaperi és dombegyházi csárda. • a szolnok-szarvas-aradi útban 4 csárda volt megyénkben : köztük a kondorosi és. gerendási is.

3 13