Hidak Tolna megyében (Szekszárd, 2002)

Mellékletek

HIDAK, HADAK, HISTÓRIÁK MELLÉKLETEK tombáczoknak megtartására, ki is legyen 25 ölnyi (50 méter) hosszú". Keserves belegondolni, hogy ehelyett „az vízben megrohadott fánál egyéb nincsen" - s így ennyin múlik talán a szabadságharc sikere... A Tolna Megyei Levéltárban megmaradt egy kétoldalas rendelkezés a szabadságharc végéről - de már a császárhű Broderich András alispántól. Ebben 1710. március 16-án több község és mezőváros jobbágyait utasítja a simontornyai hidak helyreállítására, s az ehhez szükséges „deszkák, gerendák és cölömpök" beszerzésére, szállítására. Megyegyűlés a pincehelyi hídnál Alig két évtized múlva egy másik híd vált különös esemény színhelyévé. Kovách Aladár kutatásai nyomán tudjuk, hogy a XVIII. században szinte minden nagyobb Tolna megyei helységben tartottak megyegyűlést, s egyszer kényszerből még egy híd lábánál is. Az érdemes levéltáros ennek megörökítését így fordította a jegyzőkönyv latinjából, 1739. november 16-áról: „Ezen közgyűlés a veszedelmes idő, jelesen a vármegyeszerte elterjed epidémia (pestis) miatt és ennek következtében a földvári járás, valamint a völgységi járás a Sió és a Kapós folyó által el lévén választva a simontornyai járástól, a szabad ég alatt, a pincehelyi hídnál tartott meg, a vármegyebeliek egyik része az egyik oldalon, másik része a másik oldalon állván." Ez egyben arra is ritka példa, amikor a híd nem összeköt, hanem szétválaszt (az egészségügyi zárlat miatt), s csupán tájékozódási pontul szolgál a találkozáshoz. Találkozás a hídon (Keleti Gusztáv rajza) A simontornyai híd és a magyar „Sámson" A XVIII. század volt tanúja az első komoly vízszabályozási kísérletnek is. A Böhm Ferenc mérnök rajzolta 1783-as térképen még nem szerepel Simontornya Sió-hídja, amelyet a következő évben készítettek el. A korabeli módszereket is tükrözi az a ránk maradt anekdota, amely Dávid Péterről, a magyar Sámsonnak nevezett református lelkészről szól. „Simontornyán, egy Tolna megyei kis mezővárosban nyert először papi állomást. Ez idő tájban (1784-ben) szabályozták a Sió vizét egy csatorna által. Jó meleg júniusi nap volt, s Dávid Péter úgy délelőtt 11 óra tájon elment a kanálisra förödni. Déli 12 órakor az új híd építése körül foglalkozó munkások egyike nagyon is hallhatólag azt mondja a másiknak: - Ezt a kost jó lenne eltenni valahová, mert még az a fürdő ember el találja lopni. Vala pedig a kos egy nyolcmázsás vastuskó, mellyel húszan verték a hídcölöpöket. Mikor a munkások eltávoztak, Dávid Péter csak úgy fürdőruhában kijött a vízből, felvette a kost, s elvitte mintegy ötven lépésnyire, közel egy ott levő malomhoz, és ott egy nagy pocsolyába belevetette. Megjövének a munkások, elszörnyedve látták, hogy a kos eltűnt. Rövid idei keresés után megtalálták, azonban csak hat bivallyal tudták a mocsárból kihúzatni és visszavitetni." - ahogy azt olvassuk a Tolnamegyei Közlönyben 1904. augusztus 25-én. Szekszárd hídja és a Séd A tréfálkozó ember erejével általában megbirkóztak a hidak és hídépítők, nem így a természet dühöngésével. Szekszárd mezőváros 1796. június 15-én kérte Tolna vármegyétől, hogy segítsen, mert „városi lakosaink háza elei azon utcában, mely Vámos (Rákóczi) utcának neveztetik, a hegyekből lefolyó zápor miatt már annyira felteltek iszappal, hogy némelyek ablakai alig egy sukknyira (hüvelyknyire) vágynak a földnek színétől. Ennek pedig nem más okát találjuk, hanem egyedül azt, hogy azon kőből épített híd, mely az ország útján Sánta János vas-áros háza előtt vagyon (ma Széchenyi, Rákóczi és Tinódi utca találkozása ez), keskeny és szűk is, annyi zápor víznek alatta való eltakarodására nézve, mint amennyi a hegyekről gyakran szokott lefolyni. Innénd következik az után, hogy a víz e hídnak szűk és keskeny volta miatt nagyobb mértékben rész szerént a tetején, rész szerént mellette kéntelen 154