Páll Gábor: A Budapesti Duna-hidak története (Lánchíd füzetek 6., 2007)

II. FEJEZET: A BUDAPESTI DUNA-HIDAK KÍÉPÜLÉSE

DANUBIUS jelige Páll Gábor: A budapesti Duna-hidak története Egy alkalommal így írt Clark Ádámhoz: „... De most kedves Clark, mondaná meg - ha Ön szíveskednék bizalommal lenni irányomban mikor lesz az meg az Ön nézete szerint, mikor mi a mi hidunkon karonfogva sétálunk keresztül?" Széchenyi vágya nem válhatott valóra. Széchenyi a hazája sorsa felett elborult elmével már nem léphetett többé a nyilvánosság elé. Szeretett hídját, amelyért annyit küzdött és áldozott, sohasem láthatta készen. De emlékét megőrizte a híd és az utókor, amikor több, mint egy fél évszázad múltán, a Lánchidat őróla nevezte el. Az első fél évszázad és a Lánchíd átépítése 1849. november 20-án déli 12 órakor - a Lánchíd megnyitásának pillanatában beteljesedett Sina György ígérete, amelyet az Országos Küldöttségnek tett: „.,. meg fogom mutatni a világnak, hogy nem alávaló pénzvágytól indítva óhajtottam Buda s Pest városainak állandó egybekapcsolását létesíteni ... a híd állani fog". A hídról, W. Tierney Clark könyvet írt, amelyet 1852-ben adtak ki Londonban. Ez a mü - bár a számításokra és a vasszerkezet részleteire csak igen keveset nyújt - bő és szép ábra anyagával a hídról írt müvek egyik legértékesebbje. A híd azonban nem készült még el teljesen. A később oly nagy érdekességre szert tett négy kőoroszlán a híd megnyitásakor még nem volt a helyén. Ezeket, valamint az oroszlánokat tartó talapzatokon elhelyezett Széchenyi- és Sina címereket is Marschalko János szobrászművész készítette. Az oroszlánokat 1850-ben, a címereket pedig csak 1852-ben helyezték el a hídon. A kőoroszlánokról azt tartja a legenda, hogy Marschalko elfelejtett nekik nyelvet faragni, s amikor emiatt gúnyolni kezdték, a Dunába ugrott volna. Az igazság ezzel szemben az, hogy - mikor egy társaságban ismét szóvá tették előtte az oroszlánok nyelvének kérdését - fogadást kötött, hogy az oroszlán, ha úgy tartja a száját, mint az ő kőoroszlánjai, nem tudja mutatni a nyelvét. Ezt a fogadást a szobrász egy állatsereglet megtekintésekor meg is nyerte. Marschalko egyébként 1874-ben halt meg és a tabáni temetőben nyugszik. Megemlékezünk arról a perről is, amely Buda és Pest városok, - illetőleg a Lánchíd Rt. között keletkezett. Szó volt már az előbbiek során arról, hogy a két város Dunán való átkelésből jövedelmet élvezett Lipót császár vámszedési engedélye alapján. Amidőn a városok ettől az új híd építésével elestek, kárpótlási igényt jelentettek be. Ezért azután az 48