Páll Gábor: A Budapesti Duna-hidak története (Lánchíd füzetek 6., 2007)

II. FEJEZET: A BUDAPESTI DUNA-HIDAK KÍÉPÜLÉSE

DANUBIUS jelige Páll Gábor: A budapesti Duna-hidak története mat összecserélni (ezt teszi Vajda Pál 1947-ben megjelent Lánchídtörténetében, amikor Zelovich monográfiájának műszaki vonatkozásait átveszi). Clark terveivel szemben Rennie és kísérője, Albano, négy különböző tervezetet nyújtott be: 7. háromnyílású függőhidat, 2. kétnyílású (középen elhelyezett pillérrel kialakított) függőhidat, 3. öntöttvas ívhidat és 4. hétnyílású boltozott kőhidat. E tervekhez azonban Rennie hozzátette, hogy a függőhidak lengéseit veszélyesnek tartja és azokra nagyobb költségeket is irányozott elő. Rennie-nek ez a kijelentése újabb tápot adott a híd ellenségeinek azon véleményük hangoztatásához, miszerint lánchidat építeni veszélyes - egyéb megoldásról pedig a jégzajlás és áradás miatt amúgy sem lehet szó s így a legokosabb az egész vállalkozást felszámolni. Erre Sina György, Clark beleegyezésével, pártatlan szakértői vélemény nyilvánítására felkérte Plews és Slater londoni mérnököket. A két mérnök különösen alapozási és kőhidakra vonatkozó kérdésekben számított szakértőnek. A két meghívott szakértő 1838. február 4-től március 18-ig tartózkodott Pesten. Közben tanúi voltak a március 16-i árvízkatasztrófának is, amely a főváros történetében mindeddig a legsúlyosabb volt. A két angol mérnök szakértői véleménye a következőkben foglalható össze: Buda és Pest között lehet állandó hidat építeni, feltéve, hogy 1. kevés mederpillért építenek a folyómedrébe, 2. a pilléreket kifogástalanul alapozzák, és 3. a folyónak nem a legkeskenyebb részén épül a híd. E három feltétel azt jelenti, hogy a megoldást csak függőhíd nyújthatta. A lánchíd-építés szempontjából kedvező vélemény, - amelynek értékét csak emelte az a körülmény, hogy szerzői maguk inkább a kőhidakat kedvelték - hatása még nem is érvényesülhetett, amikor bekövetkezett a két város történetében egyedülálló 1838-as téli árvíz katasztrófa. Az 1837/38-as tél alkalmával a Duna a közepesnél kissé magasabb vízállással fagyott be. A jégtakaró igen vastag volt (egykorú adatok alapján 6-10 hüvelyk, azaz 15-25 cm). A beállott jég március 10. és 13. között több helyen felszakadt és lefelé kezdett mozogni. Március 13-án este a Gellérthegy előtt jégdugó képződött, a víz hirtelen felemelkedett és az alacsonyabban fekvő partokat elöntötte. A jég ugyan másnap kiszabadult, azonban a Csepel-sziget előtt ismét megrekedt és 16-án hirtelen 29 láb és 5 hüvelyk (azaz 997 cm) magasra duzzasztotta a 32