A Kiskőrösi Közúti Szakgyűjtemény Évkönyve 2000-2006. (2007)

VII. Szakmatörténeti tanulmányok

sítás foglalkozott, amely szerint az útmestereknek, alkalmazásba vételüket megelőzően vizsgát kell tenniük az írás, fogalmazás, számolás és mértan elemi ismereteiből, de rendelkezniük kell bizonyos rajzolási készséggel is. Majd 1886-ban újabb utasítás (47713/1886.Ker. M. sz.) szabályozta az útmesterek alkalmazási feltételeit. Itt említsük meg, hogy már az 1850-es években, de a kiegyezés után is, a főhatóság arra hívta fel a megyei törvényhatóságokat, hogy útmesteri állások betöltésénél a katonaságból leszerelt tiszteseket és tiszthelyetteseket előnyben kell részesíteni. Bizonyára azért, mert ezek a több évet szolgáló katonák, szolgálatuk alatt elsajátítottak bizonyos írás- olvasás- számolásbeli ismereteket, ami az akkori útmesteri teendők ellátáshoz szükséges és talán elégséges is volt. A fenti rendelet szigorúan előírta, hogy csak azokat az egyéneket lehet útmesterként alkalmazni, akik az erre a célra kijelölt bizottság előtt sikeresen leteszik a képességi vizsgát. A vizsgát a következő tantárgyakból kellett letenni. Az első a magyar nyelv anyanyelvi szinten való ismerete. Ezt az indokolta, hogy az akkori ország számos nemzetiségű polgárból áll (német, oláh, tót, horvát, szlovén stb.). Ennek az anyanyelvi vizsgának része az is, hogy tudni kell magyar nyelven fogalmazni és helyesen írni. A következő fontos tantárgy a számtan és mértan, amely tárgyban kellően tájékozottnak kell lenni a négy számtani alapművelet gyakorlatában, az egyszerűbb geometriai testek felszínének és tárfogatának kiszámításában. Kellő ismeretekkel kell rendelkezni a kőműves mesterségből és tájékozottnak kell lenni az útépítés technológiájának alapvető kérdéseiben. Végül az anyagismeretek tantárgyból elsősorban a kőzetek fajtáit és azok tulajdonságairól kell számot adnia az útmester jelöltnek. Ezzel a rendelettel egyúttal létrehozták megyénként az Útmesteri Képesítést Vizsgáló Bizottság-ot is, és egy országos bizottságot is, amelynek feladata az egyes vizsgabizottságok munkájának felügyelete és a vizsgáztatás irányelveinek a kidolgozása. Érdemes azt is megemlíteni, hogy az országos vizsgabizottság első elnöke az országos hírnevű építész: Ybl Miklós volt. Az útmesterek kötelezettségeit közvetve is bemutathatjuk, ha a felügyeletük alá rendelt útkaparók kötelmeit leíró, 8267/ 1886. (X.23.) számú Közmunka és Közlekedésügyi m. kir. Miniszter utasításából idézünk néhány cikkelyt, amely „Az állami utak fenntartására felfogadott útkaparók számára" készült. Az „Utasítás" 3.§-a szerint az útkaparó az illető útmesternek van közvetlenül alárendelve s annak rendelkezéseit mindenkor pontosan és ellenszegülés nélkül köteles teljesíteni. A 4.§ arra kötelezi az útkaparót, hogy lakása legyen közvetlenül a kezelésére bízott útrész közelében s lakását „felsőbb engedelem nélkül" el nem hagyhatja. A 6.§ azt rendeli el, hogy az útőr, „a déli órát és az éjjeli időt kivéve, köteles szüntelen a reábízott útrészen lenni" és ott „az útmester által kiválóan meghagyott munkálatokat teljesíteni köteles". Ezt követően az utasítás részletezi, milyen útfenntartási munkákat köteles az útkaparó elvégezni. Az útkaparó egyéb feladatai közé tartozónak írja elő azt is (10.§), hogy „a kötelező közmunka szolgálmány pontos teljesítésére föl vigyázni" , csakúgy mint a „kavics szállításra" is köteles felügyelni. (11 .§). Végezetül „az útkaparó köteles az utazók és a fuvarosok irányában magát illendően viselni, őket utazásaikban nem akadályozni, hanem inkább segíteni." (13.§) A következő, 1887. évben megváltoztatták a korábban létrehozott középítészeti felügyelői beosztást. Neve Kerületi Királyi Közúti Felügyelő lett. De nem csak a név változott, a hatáskör is. Ugyanis a kerületi felügyelők több megyei ÁÉH felett gyakoroltak felügyeletet, beleértve az ÁÉH főnökök, a királyi mérnökök és a műszaki tisztek tevékenységét is. Természetesen ezzel együtt a z úthálózat állapotának felügyelete is kötelezettségük volt. Az 1890. évi I. törvény, amely a közutakról és a vámokról szól és amelyet mint az első közúti törvényt ismerünk, ugyancsak megemlíti az útmestereket a következők szerint: „...A vármegyei törvényhatósági közutak és középítések műszaki szolgálatát, ahol törvényhatósági mérnöki szolgálatot nem szerveztek, az Államépítészeti Hivatalok látják el /../útmesterekkel, illetve útbiztosokkal és útkaparókkal...". A fenti rendelkezések nyomán, de különösen a közúti törvény hatására, a 19. század utolsó éveire valamennyi vármegye közúti hálózatát körzetekre osztják. A körzetekhez tartozó utak karbantartását az útmesterek és útbiztosok irányítják az ÁÉH-k felügyelete mellett, a végrehajtás pedig az „útkaparóké". Egy-egy útmesteri körzet, akár állami, akár törvényhatóság útról lett légyen szó, általában 90 - 120 km hosszú úthálózatot jelentett, s egy ÁÉH- hoz 3-4 ilyen körzet tartozott. Minden körzetben annyi útkaparó állt alkalmazásban, hogy egy útőrre legfeljebb 4-5 km hosszú útszakasz gondozása jusson. Bizonyára a közúti törvény hatására, 1893-tól az útmestereket és az útkaparókat hatósági személyeknek minősítették. Megjegyezhetjük, hogy azokban a vármegyékben, ahol igen kényesen vigyáztak a törvényhatóságoknak az állami közigazgatástól való függetlenségére, ott saját „törvényhatósági mérnöki szolgálatot" is tartottak s legfeljebb külön szerződés alapján vet73